3.(Sakkozók – Mestó)

Jó pár éve (több, hisz jó pár éve annak van, hogy Mestó végérvényesen kiköltözött innen) egy szombat délután Mestó bejött. Szétnézett, köszöngetett, megkérdezte Carlofrancótól, mit iszik, és odaállt mellé, mert akkoriban még a magas bárasztalokhoz hasonlító berendezés volt, olyan talponállós. Mestó csak tekingetett kifelé meg hátrafelé. Carlofranco kérdésére ezt a választ adta: „Valakit, aki tud sakkozni.” „Én tudok egyről.” Mestó szemében lázas fény csillant. Carlofranco akkor már ismerte Harsányi István szokásait, napirendjét. „Holnap vasárnap, ugye? Akkor hét órakor lemegy újságot, Népszabadságot és Népsportot venni, hét tízre itt lesz.”

[A következők egy része egyesek számára ismerősnek tűnhet, de csak egyeseknek, és csak tűnhet, ezért leírom. Mestó költő volt. Ideje, hogy nevén nevezzem: Halmai Istvánnak született, költőként felvette a Bányász vezetéknevet. Barátja (barátom, barátunk) adta neki ezt, ami bizarrabb, játékosabb és egyénibb, mint a Mester. Mestó költő volt, meg író, meg filozófus, meg szociológus, meg munkásőr, meg tanár, előbb egy szakmunkásképzőben, aztán a főiskolán, majd valami intézetnél valami vezető.  Utolsó éveiben biztonsági őrként dolgozott. A Malomárok, s különösen István barátsága némi megnyugvást adott örökké háborgó lelkének. Egy kulturális lap főszerkesztő-helyettese is volt, abban közölte regényének részleteit. A kíméletlen a Kazinczy tevékenysége előtti nyelvállapotot imitálta, amivel enyhén szólva nem számíthatott közönségsikerre. A regény első részletének utolsó bekezdésében írta: „Majd asztán mentünk a Ferentzel ostáblával játszani meg veresbort inni a tavernába Siga báttyámhoz.” „Tudod, ki az a Ferenc?” – kérdezte. Carlofranco sejtette, sőt biztos volt benne, de ismerte barátja gyerekes boldogságát, amikor egy feladat elé állítptt embernek ő adja meg a választ, ezért megjátszotta a tudatlant. „Nem.” Mestó felnevetett. „Ferenc? Hiszen naponta találkozol vele!” „Feladom, ki az?” „Hát István!” „Akkor miért Ferentz? Kinek, minek higgyek, az életnek vagy az irodalomnak?” Mestó felemelte fejét, összehúzta szemeit. „Nekem higgyél, Karcsikám!” „Az ostábla meg a sakk?” „A mai ostáblát már sakktáblán játsszák, de a középkorban másképp. Tudod, mi a lényeg? Az egész mindenséget modellálja ez a játék! Jó, mi?” Carlofranco nem kérdezte, ki az a Siga báttyám, de arkhimédészi hévvel megjegyezte: „A taverna biztosan a Malomárok!” „Így van, barátom!” – és vállon veregette.]