| Képtelen szövegek (3) |
 |
| Írta: Cseke Gábor | |||
| 2012. június 01. péntek, 18:28 | |||
|
Képtelen szövegek / KÉK PILLANAT
Az öregház falán valamikor szétömlött az ég kékje, de azóta senki nem siet letörölni. Ugyan, minek is tenné? Sőt, olykor még rá is kennek egy réteggel, hogy ami közben kopik és fakul, az hirtelen újra fölragyogjon.
Az élet ettől nem lesz se könnyebb, se szebb, de a tündöklő kékség folytán valahogy mégis összeölelkezik az ég a földdel. Amitől aztán az ember, ha házának fala mellé áll, látványosan fölmagasodik. A küszöbön elidőzve pedig valósággal uralja a teret.
A kékké váló pillanat egycsapásra embert farag az alázatosból, mert a magasság színét a falra vetítve álmodni késztet. Csupa kékes álomképek sorakoznak a szemhéjak mögött, kártyacsomagként elkeveredve, amiből a legigazabbat kell kiválogatni - mert csak egyet mondhatunk. Ez a törvény.
Képtelen szövegek / UTOLSÓ ÚT
Mintha a lovak is tudnák, hová vezet az irdatlan sártengerré változott út. Pedig nem tisztük ezen töprengeni, meg aztán a felázott utak sarát az ő patáik is segítettek habosra verni.
Ha temető, hát temető.
Amúgy is vezetik őket, két oldalról, meg hátulról is. Más kezében a kantárszár és más kézben a gyeplő.
A menet kérlelhetetlenül tol mindent tova, ami előtte tartózkodik. Nyomására ki erre, ki arra szökken az örvényt vető latyak elől: remélt szigetre, még mélyebb dágványba. Egyesek kanyargósabbra veszik az utat, könnyed búcsút intenek: majd odébb, találkozunk!
Az út pedig makacsul egyfelé tart, mint a kikísértet megkönnyező esőlé: kátyúból kátyúba szökdösve, kanyargósan, a mindent elnyelő marasztalással dacolva, amerre az élen bukdácsoló pap veszi az irányt...
{jcomments on}
|
