Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Tánczos G. Károly Vizeim Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 6.
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 6. E-mail
2010. október 26. kedd, 19:02

    Az Eger-patak partján élek majd’ húsz éve. Itt örülök, itt szomorkodok, itt sírok, itt mosolygok (a hangos nevetést már elcsitította az élet). Van néhány barátom, kevés haragosom. Minden – család, barátok, munkahely – ideköt, s nem köt ide semmi! Itt betolakodó vagyok, megtűrt jöttment, Újszászon áruló, szökevény. Végül is mindegy, hol szenvedek /stb./, hol nem váltom meg a világot! Idegen vagyok, kívülálló, ezt mutatja a patakban tükörképem is. Nem méltatlankodok. 

 

Fintorgok, és szamárfület mutatok magamnak. Közgazdász barátom gunyoros helyesléssel biccent, arcáról együttérzést és elutasítást olvasok ki. Egy bedobott kavicstól mindkettőnk arca darabokra törik a vízben. Nem háborgok, hagyom, hogy belém csörgedezzenek, hullámozzanak, hömpölyögjenek emlékezetem vizei, a csendek, a hangok, a színek, az illatok...

Mielőtt végképp, becsukom a szemem /így nem kínoz, nem fáj, nem sajog/, látom itt benn, ahogy kusza összevisszaságban körém sereglenek múltam emberei, állatai, növényei. Rendszerezni próbálom őket. Csalogatom faj, nem, család, rend, osztály, törzs szerint, de Karcsi megcsóválja a fejét: „Nem lesz ez így jó!” És megint neki van igaza, hisz zöld levelibékák indulnak felém először a cseresznyefáról, majd héják szállnak le a parton, elengedik karmaik közül, szárnyaikkal megsimogatják a nyulakat a harmatos fűben, a földből rózsaszínű giliszták dugják ki fejüket. Igaza van Karcsinak! A természet meglenne mostohaszülöttje, az ember nélkül is! A tudósok skatulyázó, a művészek megjelenítő hókuszpókuszaival szemben a természet közömbös. Mit érdekli a körülöttem gyülekező fürjeket, hogy hová sorolta be a rendszertan, vagy hogy a népnyelv a költői pitypalatty néven is emlegeti őket? Palattyolnak rá!

Kinyitom a szemem, felrakom a szemüveget, s fittyet hányva a fájdalomnak kezembe fogom a tollat, és írni kezdek.

Az eget kémleli a csönd. Valami készülődést érez. Lenéz. A szélcsendes alj kristályos vizében napsárga gólyahírek gyönyörködnek moccanatlan tükörképükben. Csend van. Még a rügyek feslése, a sejtnedvek áramlása sem hallik. Útjára indul a szél. Eleinte csupán libabőrös a felszín, majd szaladó hullámok lüktetnek a vízen. A felcsobbanó halak, a betoccsanó békák táguló körökkel keresztezik a hullámok egyenletes ismétlődését. Ahogy nézi az ember a vízre meredve a mozgó, csillogó elemet, úgy érzi, hogy ő utazik.

A cirógató, simogató szélben gyenge rángás fut át a vidéken. Csilingelni kezdenek a hóvirágok, jácintok, gyöngyvirágok kelyhei, ökörnyál lebeg, árvalányhajszálak lengedeznek nesztelenül a levegőben, a vizeken megborzong a békalencse szőnyeg, görögnek az elszabadult ördögszekerek, megrázkódik a lapu méregzöld levele. A duruzsolás morajjá erősödik, vörösen hullámzik a pipacs, kéken a búzavirág a búzamezők aranyában, szerteoszlanak a pongyola pitypangok bóbitái, a víz fölé hajolnak és susognak a nádak, a sások, a gyékények buzogányai, ferde pálya után fröccsennek a földre jégcsapokból csöpögő cseppek, szétszórják fehér pelyheiket a hajlongástól nyögő nyárfák az egész faluban, kitérően meglapulnak a füvek, a lila mezei virágok, illatukat őrzi az orrom. Fütyül, süvít, üvölt a szél, csapdossa felém az émelyítő bodzaszagot; a Nagy útra taszítja az eperszemeket, azok szétloccsannak a földön; hószilánkokat szegez a sötétlő táj testébe; a nagyerdőben letépi tobozait a fenyőknek, zizegve, csörögve hullanak az avarba; lecsupaszítja a háztetőket a moháktól, nádszálakat, cserepeket tép fel, kéményeket ront félbe; leszakítja a gyümölcsfák termését, vadkörték koppannak a szászberki úton, ott gurulnak, bukdácsolnak; szédítően forognak, kerepelnek a juharfák szárnyas termései a „nagy kút” melletti téren. Összekuszálódnak a kökénybokrok a kubikos gödrök és a Zagyva között, a szél sziszegve igyekszik kikászálódni a tövises ágak útvesztőiből, recsegnek az erdő elszáradt fái, és földre zuhannak. A szél továbbkergeti a vihart hozó felhőket, elzavarja felőlem a villámokat, dörgéseket, kifújja, kipiheni magát s rohan tovább, a messzeség felé. A nap köszönetfélét int utána, s újra elfoglalja helyét a magasságban, itt a patak fölött.

Tiszta a Tápió, nem sodor semmit a hátán. Hogy folyik egyáltalán, csak a víz alatti növények lenge hajladozásából látható.

Most hirtelen zubogni, sisteregni kezd, ahogy jönnek az iszapból, a hínár alól, a nád, a sás tövéből, az üregek rejtekéből, a Zagyva vizéből nyüzsgő ezüst, arany, barna, szivárványos ragyogással a keszegek, a csukák, a pontyok, a harcsák, a naphalak, a halcsíkok, merev szemükkel nevetnek rám, üdvözlő mondatokat tátognak, uszonyaikkal integetnek, jelzik, hogy megbocsátják, amit őseik ellen vétettem. A rákok barátságosan csattogtatják ollóikat. Brekegve, kuruttyolva, ümmögve a partra másznak a zöld, barna kecskebékák, azok is, akiket légpuskával lelőttünk, cigarettával szétpukkasztottunk, látom a kidülledő békaszemeket, úsznak felém a vörös hasú unkák a Kálmán-tó, a Káposzta-ér irányából, hallom a téglák alól, a falak repedéseiből, a lyukakból kibújó varangyok tompa lépéseit a porban, a fűben, plattyanásaikat a híd vaslemezén. Dermedten menetelnek a hőségtől kiszáradt, megfeketedett békatetemek, s jön az is, akire Karcsiék udvarán ráléptem, váladékot lövellt a szemem alá és kimúlt. A csiborok a felszínre buknak, csatlakoznak a vízipókokhoz, vízibolhákhoz. A víz fölött szitakötők cörrögnek. Nekem brummognak, zümmögnek a dongók, a darazsak, a méhek a szerelmes virágok epedőn megnyílt szirmai közül, bögölyök, legyek dongnak, dönögnek, sáskák kopognak, reszelnek, lepkék hamvas hártyaszárnya csapdossa a víg levegőt, a parti fűben szöcskék surrannak, tücskök ciripelnek. Kinyújtott ujjaimra katicabogarak telepednek

Fekete felhők barikádozzák el a napot, hogy lássam a zöldes fényű szentjánosbogarak örömtáncát. Ez volt a jeladás, mert  már röpülnek is ide a világosbarna s az elszenesedett cserebogarak, nekilódulnak a kertekből a krumplibogarak, a trágyadombok alól a lótetűk, a fehérre, sárgára meszelt házfalakról a hosszú lábú pókok, a papmacskák, a fákról, amiket hálókkal szőttek be, a hernyók, a fák kérge alól a piros-fekete bodobácsok, a föld hajszálrepedéseiből hangyák özönlenek, a kamrákból svábbogarak igyekeznek, az eső utáni utcákról, az erdei avarból halálra ítélt éti csigák, a temetőből üzenetet hozó csíkos és fehér házú csigák csusszannak hozzám.

A Tápió tükrén vadkacsák eveznek méltósággal, irányítják, csőrükkel fegyelmezik az alá-alábukfencező pelyhes kicsinyeiket, vidáman hápognak, amire felkapják fejüket, nyújtogatják hosszú nyakukat a régi temető mellett egyszer volt kacs- s libaúsztató vendégei s ők is jönnek hangos gágogással, sápogással, sipítással. Néma kacsák totyognak az udvarokból, letépnek egy-egy porcsinfüvet, papsajtot, s totyognak tovább. A Zagyva felől sírva röpülnek a méla sirályok; tompa hupupukat eregetve szárnyalnak a bóbitás, tarka búbos bankák nagyanyám házának haslódeszkái alól; denevérek rikoltoznak, baglyok huhognak s tárják szárnyaikat a templompadlás és a torony rejtélyes zugaiból; fekete károgással jönnek a varjak a téli, fehér rónáról, és feketén csicseregve, csivogva suhannak a fecskék az ősz villanydrótjairól; nyüszítenek, ugatnak, csaholnak s rohannak a falu kutyái, közöttük liheg Bojtár, előttem fékezi le őrült száguldását s nyalogatja a kezemet a megbocsátó Csutak, lehagyja a bégető birkákat, jön juhász nagyapám pulija, mögöttük ballag az öreg is; nyávogva, fújtatva, prüszkölve sietnek az imént még tavaszéjeken gyereksírással bagzó, vagy a meleg lakásokban lustán doromboló macskák; szürke csiripeléssel fáról-fára röppennek, csapdosnak szárnyaikkal a közeledő szemtelenül kedves verebek; egemre fütyülik, rikoltják boldogságukat a fekete és a sárga rigók; büszkén, fénylőn, tarkán szaladnak hozzám a mindennapi feltámadást világgá kukorékoló kakasok, mögöttük barna, fehér, kendermagos kárálással, kotkodácsolással tyúkok futnak, hátrapillantva a sárga csipogással tipegő csibékre; kelepelnek a gólyák az aljból, a Holt-Tápió lapályaiból, a Zakarék háza melletti villanyoszlopról, árnyuk szélesen úszik a földön; nem a gazdájuk kinyitotta nagykapun fordulnak be, hanem felém poroszkálnak kolompolva, nyálazva, bőgve a duzzadt tőgyű tehenek a bíbor délutánon a györgyei útról, követik, de nem űzik őket a bikaistálló máskor szilaj lakói; leszállnak mellém egy rövid időre /hisz közel a tél/ a krúgató darvak, az egymással feleselő vadlibák; az erdőből agancsos bőgés, ordítás, pettyes sírás,  agyaros röfögés, csíkos visítás, lompos morgás hallatszik, majd kibukkannak a szarvasok, őzek, a vaddisznók a malacaikkal, a rókák, megtorpannak, felemelik az orrukat, megérzik szagomat és elindulnak; ahol van hely a parton, vakondtúrások halmai jelennek meg, hamarosan vaksi szemek hunyorognak rám; a bozótokból, a búza tövéből rikácsolva hosszú farktollú, színpompás fácánok és szürke foglyok csörtetnek – rövid szakaszokon repülnek – felém, tudják, hogy hátrahagyott tojásaikat most nem veszélyezteti senki; a máskor a télre, a vadászra gondolva meglapuló vagy sebesen cikázó vadnyulak, íme, nyílegyenesen galoppoznak, a hasukkal a földet súroló vemhes anyák tempójához igazodva, bajszukat megrezzentve ugrálnak irányomba a házinyulak Jani bátyám ketreceiből; nyerítő viháncolással vágtatnak ide az igáslovak, itt zörög Bakó Zoli bácsi szekere, lovának patkója puffog a porban, cuppog a sárban; a szőke göndör, a fekete, foltos sima szőrű, kunkorodó vagy lógó farkú kanok, kocák, malacok közt lohol horkantva, szuszogva Csöpi is, aki öreganyám sparheltje alatt, a hamuban tanyázott, ette, amit ő odavetett neki, követte mindenhová, még a „nagyboltba” is. Örömittas kecskemekegés, diadalmas szamárordítás, bátor egércincogás, patkányvisongás, a madarak zsivatolása, kacagása, turbékolása, csivitelése, vijjogása, cserregése, hangicsálása tölti be a felhőtlen azúrkékkel födött teret.

A zenit alatt magányos sas lebeg, pislogva figyeli a lenti rendezett zűrzavart. Hangunk nem hatol el füléig.

És emlékezetembe örvénylenek az utcákról, a terekről, a zsákutcákból, a tanyákról múltam, jelenem s talán még egy ideig jövőm emberei. Jönnek rokonok, barátok, szerelmek, játszótársak, ismerősök, idegenek. Jönnek nők és férfiak, idősek és fiatalok, élők és halottak egyaránt. Ősz, barna, szőke, fekete, vörös hajak libbennek, kopasz fejek ragyognak fel tudattalanomból, arányos, ormótlan, zömök, sovány, kövér, magas, alacsony, izgató, lelohasztó testek, biztos, határozott s az ingoványon járóéhoz hasonlatos lépésű, fürge, cammogó, kecses, bütykös, rohanó, tipegő lábak, pirospozsgás, szürke, kisimult, beesett, vörhenyes, ráncos, szeplős, élveteg, hamvas arcok, barna, fekete, zöld, kék, vizenyős, kigúvadt, kancsal, karikás szemek, egyenes, szelíd, alamuszi, izgága, gyáva, kötekedő, megalkuvó, higgadt, kéjsóvár tekintetek sorjáznak bennem. És hangok. Hallom kocsmarészeg gajdolásukat, óbégatásukat, szerelmeskedő nyögdécseléseiket, kielégült pihegésüket, a vajúdó nők sikongatását, a betegek nyöszörgést, zihálását, a rokonság együttérző némaságát, siránkozását, jajveszékelését, a kezet emelők üvöltését, az ütések puffanását, a csontok reccsenését, a megütöttek jaját, a haldoklók utolsó sóhaját, hallom apám tátogását, anyám hasztalan rimánkodásai, a nyár esti árokparton a tangóharmonika zokogó futamait, a fülledt délutáni kovácsműhely üllőjének és kalapácsának csengését, a focizó gyerekek társaikhoz intézett szavait, a nézők üdvrivalgását a vasárnap délelőtti kézilabda meccseken, az árkokban alvó tavaszi, nyári részegek horkolását. A templomból orgonaszó, kántálás, imádkozás jön agyamba, a temetőből a füstölgő tömjén illata, a siratóasszonyok gyászos éneke, a kocsmákból üvegcsörgés, nevetés, káromkodás, zene, kiabálás szűrődik ide. Mindez összeolvad és szimfóniává egyesül az állatok zsivajával.

Megkondul a harang. Zeng, bong, hangja elnyomja az ünnepi muzsikát. Sír a harang érettük, érettem.

Aztán csend lesz.

A békák lenyelik a legyeket, a gólyák bekapják a békákat, a macskák játszanak velük, majd felfalják az egereket, a kakukkok kihajítják a fészekgazdák tojásait s a sajátjaikat helyezik be, a pókok elemésztik a hálójukba tévedt rovarokat, a harkályok a fákat vájják, kipiszkálják a férgeket, kukacokat, a permetezőgépek megölik a hernyókat, a gátőr kiönti az ürgéket, lapátokkal agyonverjük az elszaporodott pockokat, hörcsögöket, karbiddal kifüstöljük s vasvillával átszúrjuk a patkányokat, talpunkkal péppé zúzzuk a krumplibogarakat, kivágják a Nagy út eperfáit. Felröppennek a partról a héják s viszik fiókáiknak az elroppantott gerincű nyulakat. Békésen zajlik a létért folyó küzdelem.

Ébren vagyok.

Kimegyek elszívni egy cigarettát. A holdsarló bágyadtan ezüstözi az éjszakát. Az égen csenevész csillagok pislognak. Megkezdik neszezésüket az éj állatai. Távolban / a Tápióban, a Zagyvában / békák koncerteznek. A múltból fájdalmasan felsüvít a jaszi. Megborzongok. Eltaposom a féligszítt cigarettát. Behajtom az ajtót magam után. Kulcsra zárom. Nem alszom. Anyám kis szobájában hallgatom egy szú percegését a mennyezeti gerendában.

Tévedésből megint kondul egyet a harang. Hangja szétmállik vizeim fölött.

Ébren vagyok.

Meddig?

A „Csak idővel…” kezdetű mondat Th. St. Eliot Négy kvartettjéből való (Burnt Norton II) Vas István fordításában. Marcel Proust regényét Gyergyai Albert ültette át magyarra, az elázott példány azóta elveszett. A „csökönyös ló” hasonlatot Gárdonyi Géza Pöhölyék című kisregényéből vettem. Beépítettem a szövegbe egy régebbi írásom néhány szavát, mondatát.

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 61 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs