Ülnek korán kelő kocsmákban, a falak mellé felsorakoztatott székeken. A székek alatt, a földön műanyag reklámszatyrok, bennük újságpapírba csomagolva szalonna, tepertő, pár szelet kenyér. Ülnek. Mesterek, segédmunkások. Nem szólnak. Annak még nincs itt az ideje. Várnak. Kezük bár remeg, nem isznak. Hátha a várva várt gazda nem veszi jó néven, vagy hátha a gazda tukmálja rájuk az első felest, fröccsöt. Ülnek csendben. A kocsmárosok piszkálják őket, heccelik. Ők hallgatnak. A válasznak még nincs itt az ideje. Gondolják: „Majd fél tíz körül beletaposunk a pofájukba!” Gondolják. Fél tízre, tízre megszűnik az artikulációnak még a szándéka is. Kikérik a felest, a fröccsöt. Kiszolgáltatottak. Munkanélküliek. Belegondolnak életükbe: „Nem volt ez mindig így.” Délután háromra ülve elalszanak.

Mások otthon fekszenek ekkor a bevetetlen ágyban, felöltözve, a félrehúzott függönyök, a rétkára eresztett redőnyök mögül kikémlelve. („Nehogy meglásson a szomszéd!”) Az asszony talán munkában, a gyerekek iskolában. A hamutartóban szaporodnak a csikkek. Hideg-meredten eszik meg a szobában, az ablak mögött hideg, meredt rántottájukat. A sült szalonna avas íze a szájukba öklendezik. Pálinka kellene. Csak egy korty legalább, hogy elűzze ezt az állapotot. Kellene. Megisznak egy pohár vizet. Arccal az ablak felé fordulva, felöltözve, cipőstől, mellkasukon a csonkig szívott csikkekkel teli hamutartóval délután háromra ők is elalszanak. Az enyhítő kábulat előtt még felsóhajtanak: „Nem volt ez mindig így!”

Az alvóknak egykor öröm csillogott a szemükben. A megafonokbólharsogott szabadság, hatalom, igazság öröme. Megálmodják május elsejéiket, amikor a „velükszövetséges parasztokkal”, a „haladó értelmiségiekkel” és a diákokkal felvonultak. Ünneplő ruhában lobogtatták a vörös és nemzetiszínű zászlókat, nyakukba ültették a hurkapálcára ragasztott papírzászlócskákat lengető, a másik kezükben léggömböt szorongató gyerekeiket. (A léggömbök durranására most felriadnak, szétnéznek, lehajtják fejüket. Inkább álmodnak tovább.) Transzparenseket emeltek a magasba dicső jelszavakkal, felemelték Marx, Engels, Lenin, Kádár, Fock, Losonczi stb., stb., stb. elvtársak falemezre kasírozott fényképét. Nézték a lila, fehér orgonák, a tulipánok színpompáját. Arcukat simogatta, hajukat borzolta a jó illatú tavaszi szél. Dörgő tapssal fogadták az ünnepi műsort, büszkélkedtek, gyönyörködtek csemetéik produkciójában. („A munkát dalolom…” – szavalta egyikük.) Helyeseltek az imperializmust, a tőkét ócsárló, a magyar dolgozó nép egységét, a szovjet-magyar barátságot hangoztató szónokoknak. Hálásak voltak az ingyen kapott egy pár virsliért vagy darabka kolbászért, a két szelet kenyérért, a tormáért, a mustárért, az egy üveg Kőbányai Világos sörért. Szurkoltak mieinknek a régi futballpályán rendezett tűzoltó versenyeken. A sátrakban vásároltak nyalókát, selyemcukrot a kicsiknek, aztán hazaküldték őket a feleségekkel együtt. A lacikonyhába zsíros pecsenyéket falatoztak, iszogattak. Megnézték az „aranycsapat” barátságos mérkőzését, közben napraforgó- vagy tökmagot rágcsáltak. Illumináltan hangosan szurkoltak Kálózi Karcsinak, Pipinek, Pofának, Kovács Gyurinak, ujjongtak Dancsó bravúros védéseinek. Este megették az ünnepi ebéd maradékát. Boldogok voltak. Elégedettek. Érezték a másikat és tudták a helyüket. Ha bírtak, még az asszonyhoz bújtak, majd bamba álomba zuhantak.

Megébrednek. Szétnéznek. Álomcsipát törölgetnek üveges szemükből. Holnap újra kezdik a korán kelő kocsmákban, otthon. Küzdeni nem tudnak már, de bíznak. Ha hébe-hóba megjelenik egy-egy gazda, örülnek.

Nem május elsejei örömmel.

                                   /Az eredetije szintén az Újszászi Híradóban jelent meg 1998-ban//