Fejezet, melyben a békák elalszanak, a humbik felébrednek
A hideg hiába erőlködött, nem volt képes bejutni. Az ablak magához feszítve vállát ellenállt a nyomásnak. A kályha két marokkal szórta a meleget a szoba minden irányába.
Mindnájan itt vannak, amikor Gebe a dunsztos üvegbe helyezi a békákat. Sorban elbúcsúznak tőlük, szép álmokat kívánva Gebe betakarja őket.
- Aludjatok! Télután hatkor találkozunk!
Gizike, Béla, a Főnök, Gebe, Hetedik, Sanyi, Karinthy és Kosztolányi ott tolongnak az asztal körül, figyelik az új világba induló zöld családot. A kicsik már elaludtak, a szülők még súgnak valamit egymásnak. (Sanyi esküdözik, hogy egyikük azt mondta, „Brekeke!” „Vagy valami mást” – teszi hozzá Gebe féltékeny pillantására.)
A családfő fészkelődik egy kicsit, Gebére kacsint, aztán falnak fordul.
A hosszú csendet Gebe kérdése zökkenti ki nyugalmából.
- Milyen lehet békának lenni?
- Álmos vagy?
- Még azt se tudjuk, milyen lehet másik embernek lenni!
- Én te lennék? Te meg ő? Mi meg ők?
- Ha én nem lehetek te, hogy lehetünk mi?
- Mi az, hogy mi?
- Én, meg te, meg ő, meg ő…
- Ez én, meg te, meg ő, meg ő, nem mi! Mi az a mi?
A veszélyesen a filozófia irányába haladó csoportlélektani vitát Sanyi kérdése zárja le.
- Hát nem együtt szaladunk, ha a zsaruk a seggünkbe akarnak ereszteni egy golyót?
- De.
- Akkor meg mi a fészkes fenét akartok?
Honnan tudhatnák azt ők? Még várniuk kell! Át kell élni a pillanat fenségét! Minden érzi, hogy valami nagy van készülőben! A pillanat is érzi, ezért hosszúnak tűnni igyekszik – hálával nézi az Órát.
Az a valami nem hagyja nyugodni őket.
- Mégis, mi lenne, ha békák lennénk?
- Vagy csak mások.
- Például?
- Például humbik.
- Azok ki?
- Nem tudom.
Csend van. A beszédesebb fajtából.
- Én benne vagyok! Humbi még úgyse voltam! – mondja Gebe.
- Ilyen ostobaságra fecsérelni az időt! – sóhajt beleegyezően a Főnök.
- Hány évet lehet kapni érte? – firtatja Sanyi.
- Milyen humbik? – hasogat szőrszálat Béla.
- Én már találkoztam igazi humbival! – dicsekszik Gizike.
- Hol? Mikor?
- Nem tudom, de érzem a derekamban.
- Ugye, nem süllyedünk a névtelenül letűnt népek sorába? – így Hetedik.
Kosztolányi és Karinthy ránéznek.
- Nem!
- Nem!
Hangjuk komoly.
Halálosan az. |