Hol volt, hol nem volt…

Így szoktak kezdődni a mesék.

Mivel élőkről írok, módosítom a formulát.

Hol (hol Újszászon, hol Edelélényben, hol az Őrségben, Felsőtárkányon, Ópusztaszeren, hol Esztergomban, Visegrádon, Budapesten, Pécsett, s bárhol is legyenek, mindig bennem) van két testvér. Egriek. Egyneműek: mindkettő leány, s mind a ketten egyformán – és egyre többször – tudják mondani, hogy nem. Olyan sokszor, már nevezhetném őket sok neműeknek is. Legtöbbször azonban Katicának, Katickának, ill. Zsuzsikának, Zsuzsónak hívom őket. Persze küldeni is így szoktam: „Katica, menj a …! Zsuzsika, eredj a …!”, esetleg: „Lányok, eriggyetek a …!”

Grósz Katalin, Miskolc, 1985. VI. 28.

Grósz Zsuzsanna, Eger, 1987. X. 29.

Róluk születtek ezek a sorok. És nekik született a mindenség!

A mindenség egy és oszthatatlan, mégis kettéválik a szöveg: Neked és Neked. Ne higgyétek, hogy olcsó irodalmi szándék vezetett az ilyen megoldásában!

Ha egypetéjű ikreknek születtek, akkor sem lennétek egyformák.

Nem is szeretnétek azok lenni, ugye?

S most elindul a könyv.

KATICA ÉS AZ ÁLLATOK

SOKFÉLE ÁLLATOK

(TÜCSKÖK, BOGARAK, VADAK, HALAK, MADARAK…)

Távolban a Bim-bam hegység örök süvegcukor borította csúcsai magasodnak. Ezer meg lepkeöltő óta állnak ott fenségesen, némán, gondos őrei a nap hálószobájának. A látóhatár nyugati szélén a Giling-galang dombság lankái.

Nagyon messze vannak egymástól, azt hihetnénk, hogy nem is tudnak a másik létezéséről, ha valaha nézegették is egymást, öreg szemeikkel ma úgyse igen messzire látnak. Pedig Bim-bam mindig értesült arról, ha eltört egy fácán szárnya, ha új őzike jelent meg Giling-galang ligeteiben, ha Nyúlanyó tizenötöt kölykezett. És Giling-galang is tudott mindarról, ami a távoli hegység erdeiben történik. A Csingilingi pataknak és halainak köszönhetik mindezt. Köszönik is! A hegyek bő forrásvízzel, a dombok nyugalmas kanyarulatokkal, pihenőkkel, a patak fölé boruló fákkal.

Egy reggel izgatott csilingelés verte fel álmukból a lepkéket, bogarakat, virágokat, Csillámló Nagy Síkság lakóit.

-     Mi történt, patakocska?

-     Zengő látott valamit!

Zengő az öreg Bim-bam legfiatalabb hegye. Még nem szorult szemüvegre.

-     Mit látott?

Nem kaptak választ, hisz senki sem tudta. Ehhez meg kellett várniuk az Öreg Sügért.

Ő volt a pataknak, de talán a Csillámló Nagy Síkságnak is a legöregebb lakója. A gyors fiatal pisztrángok, angolnák, kecsegék rohantak a hegyek vagy dombok üzeneteivel, néha odakiáltottak a Sík népének, az Öreg Sügér rendszeresen – vagy rendkívüli esetben, mint ez a mai – elindult, hogy megfontolt, bölcs szavakkal elmesélje, mi történt a Síkon kívül, no meg, hogy ő maga is híreket gyűjtsön be. Lassan, komótosan úszott, a megszokott helyeken megállt közel a parthoz. Elbeszélgetett az ott rá váró virágokkal, bokrokkal, tücskökkel, szöcskékkel, méhekkel. A kis rovarok aztán hetedhét Síkságba vitték tovább a hallottakat.

-     Ott van, közeledik az Öreg Sügér! – fújta meg kürtjét a szitakötő. A parthoz tódult mindenki, a fűzfák közelebb hajoltak a vízhez, a sások széttárták leveleiket a felkéredzkedőknek, a békák – mint amikor napoznak – szétterültek a víz tükrén helyet adva a pókoknak, rovaroknak. Rendes körülmények között bekapták volna őket, most tágra nyílt szemmel figyeltek.

-     Mindent láttam és hallottam. Elmesélem nektek, figyeljetek! Nincs sok időm. Öreg vagyok már, lassan haladok és a Katicabogarak Földje előtt még egyszer meg kell állnom. Biztosan tudjátok, Zengő látott valamit…