Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Tánczos G. Károly Vizeim Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 4.
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 4. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:55

A tenger él. A tenger emléke. Bennem él. Epidauroszban vertünk sátrat egy tengerparti citromligetben. A második vagy harmadik napon Zoli közölte, hogy ingyen lehet vízibiciklizni. Reggel indultunk. A nap nem nehezedett a műanyag jármű ülésére, apám sem volt itt. Felváltva tekertük a pedált, asszonyaink félmeztelenül dőltek hátra. 

 

Néha abbahagytuk, beugrottunk a vízbe (Az égbe? Hiszen a tenger kéksége összeolvadt az ég kékjével.), úszkáltunk a hullámok ringatta vízibicikli körül. Kikötöttünk sziklás partokon, napoztunk. Késő délután tértünk vissza a kiindulási helyre, ahol kisebb tömeg várt izgatottan.

A tulajdonos dühösen magyarázta, hogy egész nap távcsővel figyelte ténykedésünket s csak azért nem jött utánunk, mert látta, nem lopni akarunk tőle. Követelte a kölcsönzési díjat. Zolinak van egy utolérhetetlen képessége: mindenkit meg tud győzni. Most is, ahogy hiányos angol tudását széles mozdulatokkal kiegészítve bizonygatja, hogy nálunk, a szocializmusban minden, de minden ingyen van, és meghívja a tulajdonost a Balatonhoz, annak haragja szemlátomást csökken, tágra nyílik a szeme a többieknek is. Mi nem merünk nevetni, pedig majd’ kibuggyan belőlünk.

A görög kölcsönzős figyelt minket a távcsövével. Vagyis ki voltunk neki szolgáltatva. Nem a meztelenségünk miatt borsódzik a hátam, hisz a nudizmus ott bevett szokás volt. A tény rettent, hogy valaki mindig figyel, figyeli magánéletemet, mozdulataimat, talán gondolataimat is. Gyermekkoromban Újszászon mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkiről mindent tudott. S mit csinálok én? Kukkolok emlékeimben. Piroska, Ilona, Karcsi és a többiek! Mit gondoltok most felőlem?

    Hatalmas a tenger. Betölti emlékeimet. Egy öbölben vagyunk. Az asszonyok fél kilométernyire innen főznek valamit. Zolival a sekély, alig három méteres vízben búvárszemüvegben csodáljuk a vörös, fekete, barna, zöld sziklákat az öböl fenekén, a tengeri csillagokat, sünöket, a milliónyi szemkápráztató halat, az óriási úszó teknőcöt, a csigákat, a kocsonyás testű, áttetsző polipokat... Az egyik szemüveg leesik, pilinkél, a fenéken megállapodik. Egy kíváncsi hal odavillan. Egymásra nézünk. Nem nagyon akarózik lemenni érte. Ez az ímmel-ámmal végrehajtott kísérletezésünkből is látszik. Zsuzsa, Zoli első felesége úszik felénk. Mi egymás szavába vágva magyarázkodunk. ("Nagyon sós a víz, fenntart, nem tudunk lemenni.") „Pipogya férfiak!" Zsuzsa lemerül, és már hozza is a szemüveget. Zoli megcsókolja. „Ügyes vagy! Igazából azért nem úsztunk le érte, mert kíváncsiak voltunk, hogy mennyire vagy bátor." Gyerekes hőzöngésébe belepirulok. A nő felnevet, újra alábukik, a tengerfenékről integet. „Ugye milyen jó teste van?" – mondja Zoli, és kényszeredetten mosolyog.

    A tenger hatalmas, de a Tápió, a Zagyva nagyobb! A sziklás, homokos tengerfenéknél szebb a Tápió agyagos, iszapos, a Zagyva kavicsos feneke, a tengeri csillagoknál szebbek az újszászi éjszakák csillagainak ringó visszfényei, a tengeri sünnél szebb a kertünk végében látott, kicsinyeit vezető sündisznó anya, az – imént – úszó teknőcnél az a mocsári teknős, akit valamelyik nagyobb fiú hozott valahonnan a Bocskai utcába és a kútnál megfürdettük, aztán egyesével a páncéljára álltunk, cipeltettük magunkat vele, a tengeri csigáknál, kagylóknál szebbek a temető csigái, folyóink kagylói! Minden eleven tengernél kedvesebb a már csak emlékekben élő Holt-Zagyva, Holt-Tápió, de még a régen elmúlt „válykos gödör" nádassal borított, ingoványos vize is!

    Még nem vetettem vályogot. Itt, a falu szélén sem, a Nagy út végében, a cigánytelep és a Tápió mellett. Ott sertepertélhettem a felnőttek között, mert emlékszem, ahogy kiásták, a gödör partjára dobták, locsolták, törekkel keverték az agyagos sárgaföldet, begyömöszölték a formázóba a sarat, megtömködték, eligazították a tetejét, kivették s szellős „kazlakban" szárították. Naphosszat dolgoztak. „No, fiaim, amíg pihenünk, kivetünk vagy ötven válykot!" Apai nagyapám a születésem előtt meghalt. Ezt a tőle eredő (és a falusi emberre oly igen jellemző) mondatot, szállóigét apámtól hallottam. A tégla kiszorította az építkezésekről a vályogot, ifjúkoromban a nádas, iszapos, ingoványszerű vízben horgásztak, „tapogatóztak", a gödrök mellé vitték ki a szemetet a falubeliek. Lepattogzott zománcú bilik, ócska sparheltek, foltozhatatlan lavórok, vájlingok, alumínium kannák, petróleumlámpák, faszenes vasalók... kerültek a vízbe. Mindennapi tárgyaink változnak, a szemét örök! S hiába próbálja a szürke ég hóval elfödni, a hazugságot nem tűrő szél kitakarja, lecsupaszítja. Ha ránk, emberekre haragszik, szétszórja szemeteinket a faluban. A szél a saját igazságát fújja keményen, metszően, nem törődik azzal, hogy ez valakinek fájhat. Olyan a szél, mint juhász nagyapám volt, Tánczos Mihály.

    Ma, amikor ezeket írom, a kétnapos sűrű hóesés kimerült, erős, hideg szél csupálja a fákat, embereket. Éjszaka ébren hallgattam a kis szoba ablakának sikongását, jajveszékelését, sivítását. A szél fújta a dallamokat: szúnyogokat idéző mélabús, fájdalmas hangot gerjesztett (pedig nem ők szenvednek: Karcsi hátára telepedve végzik a „vérfrissítést"!), majd olyat, mint a felfújt léggömb, melynek nyílását szűkítettük a kizúduló levegő elől, süvöltésével – még jó, hogy fehér gőzt nem lövell ki – a jaszit juttatja eszembe már megint. (Gondolom, így lesz ez halálom órájáig.) Félálomban most először utazok rajta. A szertartáshoz az is hozzá tartozott, hogy a lelassult vonatra felugrottunk, elvitettük magunkat az állomásig. Vizes gatyában nem ültünk le a világosbarna lécekre, a fapadokra, az utastéren kívüli, a hátul vaslemezzel, két oldalon lánccal biztosított, nyitott platóról néztünk be az utasokra ismerőst keresve, s ha nem találtunk, néztük a vályogvetőket, a templomtorony „mozgását” a legelő szépségét, a birka-, a tehén-, a lóistállókat, integettünk az ott szorgoskodóknak, beszívtuk a gomolygó füst kesernyés illatát, kitöröltük szemünkből, lesepertük arcunkról, kiköptük szánkból a koromszemcséket. A Tápióhoz mezítlábasan tértünk vissza. Rájuk tapodtunk és számláltuk a kátrányozott talpfákat. A vízben aztán kövekkel, agyaggal sikáltuk talpunkat. Nem volt ez olyan egyszerű művelet, mint a sima lábmosás az Erzsébet körúti tér mellett, a nyomós kút erős sugarában, ahová nagyon sokszor mentünk megtisztulni, miután a nyári záporok vizével megtöltődő árkokban, a gondozatlan utak kátyúiban bokáig, térdig gázoltunk, talpunkat a sárban csüszölve felkavartuk a leülepedni készülő vizet, kiutáltuk az apró békákat. Néhány éve lányommal jártunk erre. Alakjuk és leleményünk szerint nevet adtunk a tócsáknak, de nem léptünk beléjük. Hideg volt ez a víz! Nekem már, neki – itteni barátok híján – teljesen.

    Hideg volt, mint ez a tél, mint ez a szélvihar. A tegnap még hóba burkolózó ágak pőrén merednek az égnek, várják a tavaszt, levelekről, rügyekről álmodnak, hogy lombbá egyesüljenek, olyanná áhítozzák magukat, mint a távolból látszó két nyárfa a szászberki határban. Az egyik terebélyes, telt lombozatú, a szomszéd sudár, sovány. Élesítek a képen: a sudár, sovány nyárfa nem egy, hanem kettő! Ez nem rontja szépségüket. Az egymásra utalt, egymásba – ki másba? – kapaszkodó szegények ők! Amilyenek mi voltunk (és vagyunk), tiszavirág boldogságú szegények.

    Űzném, hajszolnám a meztelen, fázós fákat tavaszig, a nyárig, ám a némán rázendülő hó a télbe kényszerít. Csikorognak ifjúságom fagyai, térdig járok a télben. Karcsi megy elöl. Kezünkben göcsörtös bot. Most vágtuk őket egy part menti fáról. Rájuk támaszkodtunk, mint az öregek, mint a sarkutazók. Fejünket leszegjük a támadó hóviharban. Prémes, fülre hajthatós sapkában, sálunkat szájunk elé kötve elszántan süppedezünk a célhoz. A pufajka gallérját felhajtottuk, a bakancsot szorosan megkötöttük, mégis érezzük, hogy a nyakunkba csiklandanak a szúrós pelyhek, hogy zoknink, kapcánk átnedvesedik. A már csak jelekben létező, de tudott fahídtól lentebb megyünk át a vastag jég födte Zagyván az erdészház felé. A túlsó parton megállunk, lesöpörjük sapkánkról, ruhánkról a havat, levesszük átázott kesztyűnket, bakancsunkkal letaposunk egy kis kört, aztán topogunk egy darabig. „Amott van az etető" – mutatja, s a megnyálazott mutatóujját fölöslegesen felemelve megállapítja: „Jó a szélirány!" „Karcsi – kérdezem a friss szénát lakmározó őzekről, szarvasokról, a marharépát rágcsáló, makkot túró vaddisznókról –, hogy hívják őket?" „Ahogy az erdész – mert az erdész behívott és forró teával kínált meg bennünket –, állatok, kedves vadállatok." Aztán szótlan kíváncsisággal néz rám. Nem szólok. Ekkor még nem ismerem Zoliék mátrai nyaralójának gyakori vendégét, Kolost, a muflont.

Megfordul a szél. Elhajítjuk a botokat, lecsatoljuk az úttörőszíjakat, kigomboljuk a vattakabátokat, nekifeszítjük, mint egy vitorlát a szélnek és suhanunk, röpülünk a jégen. (Az égben? Hiszen a táj, a jég összeszürkül a komor éggel.) Így röpültek, suhantak – olykor csak körbe-körbe forogtak, kalimpáltak, bukdácsoltak – a saját készítésű vitorlával vagy befőttes gumival üzemeltetett propelleres hajóink a homokos gödör vizén.

    Felbúg egy hajókürt, morajlik a tenger, tajtékos hullámok integetnek hívóan. Nem mehetek. Kinyitom a szemem.

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 85 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs