| Kocsmai miniatűrök 27. (Apák és fiúk – Kocsmahalál) |
| Írta: Tánczos G. Károly |
| 2011. december 05. hétfő, 19:29 |
|
Zoli mondta telefonon – mint egy gyászjelentést, bár meglehet, csak én éreztem bele –, hogy bezárt
a Pipacs, Kecskemét külvárosának, Petőfivárosnak (ott van Macskaköz!) kocsmája. Sok szép emlék köt
hozzá, elszomorodtam.
Újszászon tudomásom szerint nem volt sok kocsma. Az akkori tudomásom szerint, az öt-hat éves fiú
tudomása szerint. Ha belegondolok (beleemlékszek), volt az Iparos Kör, a Vasutas Kör, volt a resti, a
Fecske Vendéglő, volt a Gyöngyvirág Cukrászda és a „bisztró”. Itt is, mint bárhol másutt, születnek,
virulnak, hanyatlanak és elmúlnak a kocsmák, s mindig jönnek újak. Mindig. Ez az élet normális
rendje. Elmúlt az Iparos Kör, talán a Vasutas is.
Elmúlt Rózsa Géza bácsi, és elmúlt a kocsmája. Jellegzetes borozó volt, igazi alföldi borokkal. S talán
pálinkával. Talán, mert ez csak sejtés: apám szerette Géza bácsit és a pálinkát is, márpedig ha jött
haza Szolnokról, a munkahelyéről, megivott egy felest (szilvát vagy vegyest, de cseresznyét soha) a
restiben, egyet a szemközti Fecskében, aztán ment tovább, ment a Dózsa György úton, egészen a
nagy kanyarban sarkon álló borozóba. Mivel pálinkán kívül mást csak ritkán ivott, következtettem,
erre: Géza bácsi pálinkát is tartott. Apám útja tovább vezetett, várták a többiek. (Ezt onnan tudom,
hogy sokszor bicikliztem ki elé az állomáshoz.) Aztán egy szép napon meghalt Rózsa Géza bácsi és
vele a kocsmája.
Kívánom a Pipacsnak, ne úgy folytassa pályafutását, mint Rózsa Géza bácsi borozója, abból ugyanis a
temetkezési vállalat kirendeltsége lett. Nem egy jellemző magyar kocsmasors. Vagy mégis?
|
