Egyszer régen, nagyon régen, amikor még Halmai Pista javában fröccsözgetett, a Malomárok virágzott, s az én arcszőrzetem is sötétebb volt, történt, hogy felmentünk az említett kocsma felső szintjére, kivittük az italokat leültünk egy boxba és beszélgetni kezdtünk. Erről, arról, Kosztolányiról és a készülő „regényemről”, amit még kézzel írott formájában olvasott el tegnap, s rögtön fel is hívott telefonon, hogy találkozzunk. „A műfajjal valami hibádzik” – mondta. Én a „Segédkönyv életben maradáshoz” alcímet (műfajt?) adtam meg. Sokáig tartott társalgásunk, amit az előttünk tornyosuló üres poharak is jeleztek. Két-három nap múlva ugyanott találkoztunk. „Á, szóval a barokkban kedvelt hosszú cím mellett döntöttél!” Ez így fest: „Kosztolányi az alvilágban – Segédkönyv életben maradáshoz kora középkorú férfiaknak és nőknek, kopaszodó, de még büszke méneknek, deresedő, de még pazar kancáknak. Vigyázat! Az idő, mint egy kiglancolt, veres, úrhatnám szuka véghetlen orrával új áldozatok után szaglászik mohón, élvetegen és álnokul.” „Ez kurva jó!” – kiáltott fel. („Biztos van benne valami – gondoltam –, mert egyébként irtózik a trágárságtól.” [Megjegyzem, Zoli barátom is a „csonka” címet közölte.]

Pista már tíznél több éve halott, a „regény” csak nem akar haladni, gondolom, torzóként hagyom magam után. (Folyt. köv.)