Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szépirodalom Tánczos G. Károly Vizeim Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 3.
Vizeim - emlékfoszlány-kompozíció 3. E-mail
2010. október 26. kedd, 18:42

Éjszaka üldögélünk a parton, figyeljük a horgászbotokat – pecabot, de régen használtam ezt a szót –, várjuk a damil megfeszülését. Nézzük a csillagos eget is. A sötétségben csak annyi felhő jut el hozzánk, amennyi a kerek hold előtt tisztelgően elvonul. „Látod? Ott van Szűz Mária, ölében meg a Jézuska" - mutat a holdra Karcsi. „Honnan tudod?" „Látom." „Én nem. Melyik az?" Egy csobbanás, s a hal viszi a botot. Beugrunk utána. A hullámok darabokra törik a Zagyva teleholdját.

 

 Hal nélkül másztunk ki, de legalább a botot megmentettük. „Húzóhálóval megyünk" – mondja néhány év múlva Karcsi. Most nincs háló. A kárvallottak dühe és szégyene piroslik arcunkon. Nem látszik. Egy jótékony felhő egészen eltakarja a holdat, hogy ne lássuk egymás sírásra görbülő száját. 

Vonulnak a felhők, ahogy a szél diktálja. Tavasszal röpülnek, ősszel rohannak esőket vajúdva, vagy betöltik az egész eget. A téli ég is gyakran egyetlen masszív felhőtömb. E nyári felhők méltóságteljesek, nem sietős nekik, a lusta szél éppen csak vánszorogtatja őket. Óriási, hófehér, szürke, képlékeny testük rajzolatába alakokat vetít a képzelet. Egyszer Csehszlovákiát mintázták meg, máskor az alkonyi látóhatár szélén sötétkék hegyekké álltak össze. Pompás, felemelő és misztikus látvány a felhők közül kibukkanó, s ilyenkor szinte megszámlálható sugarú nap. Ilyen pászmákkal ábrázolták a középkori rézkarcokon istent. A hegyekből, országokból új és új alakzatok születnek, míg a világ egész, és a Föld megvan minden kellékével együtt. Vonulnak a felhők halálunk után is, ám az egyes felhők sem halhatatlanok.

Vándorolnak, suhannak fölöttem a felhők, mint az évek. Néha olyan lassú az átalakulásuk, hogy mozdulatlannak tűnnek. Mint néhanapján az idő. Ne mondja senki azt, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló. Úgy megáll, mint a Holt-Zagyva, a Holt-Tápió. S íme, itt vagyok a Holt-Zagyva partján, talpam alatt zörög az avar. A víztükör mozdulatlan, alatta hosszú, fekete hátú, megmeredt csukák. A „nagyerdő" tölgyfái alatt, között jutottunk ide. A fák tövében burjánzó csalánok csipkedik rövidnadrágos lábszárunkat. Levesszük ruhánkat, beleereszkedünk a hűvös vízbe. A csukák életre kelnek, tovasiklanak. Nézzük egymás testét. Pedzegetjük a nemiséget. Hanyatt fekszünk a napon. Nézem a lány remegő, bimbó, nyíló meztelenségét. Ő is látja az enyémet, szemembe néz. „Ne, ne, szűzen akarok férjhez menni! Csak simogass!" Gyengéden, gyámoltalanul lesöprök néhány vízcseppet a melléről. Mindketten remegünk, hiszen először csináljuk a másik testével, amit sajátunkon megtapasztaltunk már. Kezemet a mellére vonja, kitapintom a feszülő rügyek dobbanásait. A hasához irányít, ott elidőzünk, majd a selymes dombra, aztán – lesz, ami lesz – lejjebb vezet. Itt elenged, karjait összekulcsolja a tarkója alatt. Nézem kipirosodott arcát, riadt, de lassanként a végtelenbe – talán önmaga legmélyére – révedő tekintetét, a lecsukódó, kinyíló szemhéjait, a követelőző, de óvatosan meg-megemelkedő csípőjét, hallom nyögdécseléseit, gyorsuló lélegzését, a végső, hosszú sóhajtását. Nem merem megcsókolni, oly idegen most. A tisztáson fehér, piros, lila vadvirágok virítanak. Az enyhe szél felénk hozza bódító illatukat. S íme, itt fürdőzünk a Holt-Tápióban, a falu túlsó végén. Lapos a part, kisívű fejessel ugrunk be, alig kell egyet-kettőt tempózni a víz alatt, s itt a túlpart. Versenyt úszni keresztben – bár ezt is megtettük – egyik folyónkban sem volt érdemes. A Tápióban – a tavaszi áradásokat leszámítva – hosszában sem, mert a három fürdőhely kivételével meglehetősen kicsi volt a mélysége, egyszer-egyszer száraz lábbal átkelhettünk rajta. Olvasom, hogy a Zagyvát is kiszáradás fenyegeti. Akkoriban gyakran négy-ötszáz métert is leúsztunk benne, persze a sodrás irányában. Hagytam – ahogy ma is –, hogy sodorjon az ár, nem úgy, mint Karcsi, aki két-háromszáz métert leküzdött árral szemben. Nemcsak velem, a környezetével, de önmagával szemben is szigorú volt. Eredendő erejét még tetézte. Tanulóéveiben csinált magának vasból súlyzókat, súlyokat s edzette magát kíméletlen szigorral. Látom az emeléstől megfeszülő nyakizmait, eltorzult arcát, a kidülledő zöldeskék szemét, a kidagadt ereket, a verejtékcseppeket. Önsanyargatásnak tetszett számomra. Engem is noszogatott, így egy kicsit megerősödtem. Edzette testét, akaratát, tűrőképességét. Az erdőben ágról-ágra lendült, néha leesett, de felpattant s újra felmászott a fára. A fűzfákról csípős vesszőket vágott tőrével, s térdig a vízben állva e nyalábbal csapkodta mellét, hátát, karjait. Megszállottja volt a természetnek, és öntörvényű és makacs.

     Sodor az ár. Mellúszásban én is segítek neki. Amikor érzem, karjaim, lábaim fáradtak, átfordulok a hátamra, csak két tenyeremet mozgatom – mint apám is tette hajdanán –, hogy felszínen maradjak. A parton horgászók olykor szidnak, de nem szólok vissza. Szívesen – igazában csak heccből – mondanám: „Gyilkosok!", ám én is szeretem a halételeket. Az apró, lepikkelyezett, kibelezett keszegeket a torkolatnál fűzvessző nyársra szúrtuk, száraz ágakkal, szénacsomóval tüzet élesztettünk s megsütöttük őket. Már csak ezért sem szólhatok vissza a parton szitkozódóknak. Azt sem mondom, hogy jelentem a halőrnek, mert nekem sincs engedélyem. Semmim sincs, csak ez a fürdőnadrág, a vízcsobogás, az erdei munkások távolból hallatszó kopogása, egy harkály kopácsolása, a madárricsaj, a tompa autózúgás. Hanyatt fekszem a vízben. Sodor az ár. Lélegzem. Nézem a felhők vonulását. Valami gyengén az oldalamhoz ütődik, odafordulok. Egy kinyújtózott béka dülleszti rám szemét. Alábukik és emlékeimet lehúzza magához.

    A nyári égbolt szeplőtlen kék búra. A hőségben villódznak és felemelkednek a távoli tárgyak. Megkettőződnek a kazlak, a tanyák, a kútágasok. A jaszi vidáman pöfékelve robog át a hídon, és mi nézzük,  fürdőző gyerekek a két-három kocsi lehúzott ablakaiból integető utasokat, az egyenruhás kalauz sziluettjét, a masinisztát, a félmeztelen, izzadt, maszatos fűtőt. Nem szeretnénk velük cserélni (talán csak a mozdonyvezetővel), mert itt van nekünk az áldott, barátságos, tiszta víz, érezhetjük a meztelen testünkhöz csapódó halakat, kavicsokkal, rögökkel dobálhatjuk a parton napozó, szunyókáló megtermett zöld kecskebékát. Ő nem mozdul, pedig elvétve eltaláljuk. Nem mozdul, mint csupán a sodrással a felszínen lebegő szerencsétlenebb rokonai, akikre légpuskával vadászunk a hídról.

   Szerencsétlenebb? Szerencsésebbek voltak azoknál, akiket – mert a kegyetlenkedésben az ember (a gyerek is) rendkívül leleményes – dróttal egy deszkadarabra kötöztünk, meggyújtott cigarettát erőszakoltunk szájukba, vízre bocsátottuk és figyeltük őket, ahogy felfúvódtak, kipukkadtak. Jó az ember, vagy születésétől gonosz minden anyaszülte? Nem tudom, s ez talán jobb is így, mindenesetre kegyetlenkedéseink évezredes folytonossága elgondolkodtató. Folyóim árterületén a májusi alkonyokon nászukat repülő cserebogarakat élve vörös-dróttal karikává fűztünk fel s élvezettel néztük vergődésüket, három pár lábuk idétlen vonaglását. Tüzet gyújtottunk és gyűlöltük a cserebogár-füzért, mert izzva ilyen orrfacsaró bűzt áraszt. A galád szertartás végeztével a megfeketedett „bűnjeleket" drótostól vízbe dobtuk és más játék után néztünk.

     „C'est la vie! C'est la mort! Ilyen az élet! Ilyen a halál!" –mormolom. Belém fészkeli magát, nem tudom kiradírozni a fejemből. „C'est la ..." Tudatom a felszínre segíti a fiatal, vonzó tanárnőt, akitől általános iskolás korunkban magánórákat vettünk és kaptunk francia nyelvből, s feltehetőleg mindannyian szerelmesek voltunk bele. Esős őszi estébe vezet, amikor ázottan megyek a franciaóra után. Egy fahídon küld haza, ami a Kálmán-tói éren vezetett át. A (már gyerekkoromban is álló-) víz apai nagyanyám és fivére gyakorta talajvízrongálta, -szikesítette portáját választotta el egymástól. A talajvíz alkalmanként az udvarunk háromnegyedét elárasztotta, a felszántott, felásott kertre félméternyi víz gyűlt, szivárgott fel. Az udvarban elborította a szemét-, a trágyadombot, téglákra fektetett régi ólajtókon tudtuk kitakarítani a nyulak ketreceit, a disznóknak „szükségólat" eszkábáltunk a virágoskertben. (Volt, amikor oda is felpimaszkodott a talajvíz.) A boltíves, kitéglázott pincéből mellig vízben járva mentettük ki a krumplit, répát, zöldséget. A kerekes kútban ijesztően megemelkedett a szint, láncra se volt szükség. Mi rá se hederítettünk a bajra, unokatestvéreimmel úszóalkalmatosságokon (összeszegezett deszkákon, kukoricaszár kötegeken) utazgattunk vidáman. A Kálmán-tói ér átszelte az utcánk mélyebb részét. A temetőbe biciklizők a lejtőn lefelé gyorsítottak, hogy át tudjanak gázolni a kerekeket agyig ellepő vízen. Az állomás előtt, az akkor jobbára beépítetlen telkeken is garázdálkodott a víz. S másutt is. A lapályokat feltöltötték, beépítették, a talajvizek elcsitultak. Holt vizek. Mint a Holt-Tápió, a Holt-Zagyva.

„Most én, most én" - csihad le a lány. Megsimogatja szőrtelen mellkasomat. Fejét a mellemre hajtja, hosszú, barna haja az arcomra simul. Érzem, ahogy felfedezi testemet, keze lecsúszik a hasamra – ott elidőz –, aztán gyöngéden és gyámoltalanul lejjebb (segítek neki s mondom: „Milyen jó, hogy nem méhecskének születtem!" A lány felnevet.) s érzem, hogy másodpercek múlva megrendül a föld, megszűnik az idő.

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 120 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs