Most rengeteget tudnék mesélni:)

Életemben nem láttam még így Aput összezuhanva.. Anyu meg csak mondta, minek éljen úgy, hogy nem ehet- ihat kedvére, nem akarja, hogy egész életében kínozzák..  Aznap a Húgom felhívott, hogy másnap valakinek el kéne Anyut kísérni a dokihoz.. Anikó beteg, Ő dolgozik, én lettem a maradék.. Nehezen bírom az orvosokkal sűrített környezetet, már a kórházszagtól is szédülök. Anyu sem akarja, hogy kísérgessük, de a Húgom szerint vigyázni kell rá, nekem meg beszélnem kellett vele. Így korán reggel beültem az urológiára, és vártam, hogy Anyu megérkezzék. Már egy ideje ott üldögéltem, és kezdtem aggódni, hogy sorra kerülök.. Akkor kiderült, rossz helyen várok, de mindjárt jön Anyu és együtt megyünk tovább. Nagyon örült nekem, már messziről láttam, hogy csóválja a fejét és mondogatja a magáét..:)) Átmentünk a kórház részre, sokan vártak, beszélgettünk. Már nem is nagyon emlékszem miről, próbáltam győzködni.. egyszer csak beugrott.. Anyu nem vesz komolyan, maholnap negyven vagyok, és mégis, ha én mondom, a gyerek mondja..:) Apu.. Kértem gondoljon  bele, ha Apu lenne beteg, és ilyeneket mondana. Akkor a csökönyös, makacs, önfejű Anyám, megáll pár pillanatra, és fordult a kocka. Azután jött a Doki, és ott a folyosón reményt csepegtetett belé, hogy talán csak a daganatot veszik ki, a veséje megmarad.  Egy veséje van, így született. Aztán vérvétel előtt, mondta:

 - Ha sivalkodást hallasz, ne aggódj,  én vagyok!

- Jól van, csak ne menekülj, mert nagyon gáz lenne itt a folyosón leteperni a vérvételhez..

Pénteken érfestésen volt, ma jöhetett ki. Jövő hét kedden műtét. Hazudnék, ha azt állítanám, nem aggódom.. {jcomments on}