| Kocsmai miniatűrök 17. (Ultima ratio) |
| Írta: Tánczos G. Károly |
| 2011. szeptember 26. hétfő, 12:45 |
|
Az ember jár itt-ott, s bárhová vetődik, mindig megtalálja kocsmáját. Minél nagyobb a település,
annál nagyobb annak az esélye, hogy több helyen lesz törzsgárda tag. Szeged meglehetősen
nagy, érthető, hogy több kocsmát fogadtunk szívünkbe, s sok-sok élményt elmékbe, amelyek
mára „emlékké nemesedtek”. A kocsmák közül kettő emelkedett ki: favoritként a Sárkány, s
közvetlenül mögötte a Béke, a Béke Tanszék. (Nem véletlen a titulus, hisz az út túloldalán terült el
a tanárképző főiskola.) Sokáig morfondíroztam, nevesítsem-e hőseinket, aztán rájöttem, hogy sem
a fiúk, sem a pultos nő nevét nem is ismertem akkoriban, amikor ez a párbeszéd lezajlott, a ’70-
as évek második felében. Szóval ott voltunk, ahol kellett, ahová sorsunk rendeltetett. („Keserves
sors! adjatok bort!”) Kora délután volt, a műszakváltás előtt időszak. Elég sokan voltunk, nagy volt a
kocsmazaj. Két srác, feltehetőleg a két csapatvezér vitájára lettünk figyelmesek. Azon alkudoztak, ki
vigye el a nőt. Nem látszottak ellenségnek, csak kívánásuk, gerjedelmük hevessége miatt emelték fel
a hangjukat. Pattogtak az érvek, miközben a nő mosolyogva kiszolgált, számlázott. Végre elhangzott
az ultima ratio, a végső, döntő érv: „Néni, kérem, mi tízen leszünk!” Valószínűleg ő nyert.
|
