Egy goromba állat

Másnap nem sokat teketóriázunk: belevágunk a közepébe. Ahogy a sikeres szónokoknak sugallják: in medias res. Kint esik az eső, sustorognak a vadszőlőlombok, hűvösödik, de ettől az állomásnak csak a hangulata változik meg. Na és az utasok hozzáállása – ha nem akarnak megázni – a peron kalapja alá kényszerülnek.

Bakter Bálint stílusosan az alábbi versre bök:

Ez a goromba...

Jön, érkezik, már fél lábbal ott áll a peronon

a szerelem minden ismeretlen utas

gyanús neked nekem s ha könnyedén

himbálja tömött csomagját elvész a tömegben

keressük egymást én erre, te arra nézel

keressük mind a ketten nini a kijárat

kérik a jegyeket de volt-e ideje váltani volt-e pénze

jön jön a szerelem ha vártad suhanj elébe

ne hagyd elmenni az állomás mögött oly sok a jármű

felülhet alvajárón valamelyik megállón majd

ránk les átfogja vállad

és leszállunk sietve, ugyan

ki ez a goromba állat?

Mondhatom, van érzéke, szimata, hogy ráhibázzon a finom összefüggésekre: ugyanis ez a vers egyenes folytatása – mondhatni következménye – az Indulás előtt-nek. Időben pár hét távolságra született – akkor, midőn feleségem már visszatérőben volt vidéki gyerekszemléjéről, én pedig a feloldatlan feszültségtől izgatottan vártam érkezését...

- Akkor is történt valami köztetek – somolyog Bakter –, már kezdem megszokni, hogy az a szokásod: versben vagy azon kívül, de kiírod magadból, ha valami van a begyedben...

- Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – állok be ismét védekezőre, magam sem tudom, miért, hiszen a találkozás előtt elhatároztam, hogy hétig számolok, mielőtt valamiért felszívnám a vizet. Amúgy türelmetlen, ingerlékeny vagyok. Nem szeretem, ha félreértenek (apropó: ki szereti?). Elvárom, hogy ne vitatkozzanak velem fölöslegesen – és közben úgy érzem, hogy minden értetlenkedés, kötekedés távolabb visz a megértéstől. A mai világban eluralkodott bizalmatlanság, zsigeri gyanakvás ugyanis mindenre rávetíti a kétkedés, a gyanú árnyékát, az ember nem azt nézi, hogyan foghatna másokkal össze, hanem hogy miként maradhatna védve mások ármánykodásával szemben...

El is mondom Bakternek, hogy ez a nyomasztó felismerés vett rá arra, hogy banális élményemet – ugyanis, a peronon feleségemet várva, sikerült egymást szerencsésen elkerülnünk, s csak jó húsz perccel később, a zsúfolásig tömött bukaresti trolibuszon sikerült az egymásba gabalyodott, Laokoon és fiai összegubancolódását idéző tumultus mélyén felfedeznem a fizikai eltaposása ellen küszködő, jókora csomagját görcsös védekezéssel markoló feleségemet, alig karnyújtásnyira tőlem. Szerettem volna valamiképpen értésére adni, hogy ha véletlenül azt is gondolta, fontosabbnak találtam minden egyebet az ő érkezésénél és azért nem talált ott a peronon, ezt felejtse el, mert előkerültem, itt vagyok, még néhány evickélő karcsapás a tülekedő embermasszában és a közelébe jutok... Bocsánat, engedjenek előbbre, dolgom van ott, így, köszönöm... És már ott is állok mellette, biztatóan a vállára teszem a kezem, ebbe sűrítem mindazt az érzést, amit nem tudtam másképpen kifejezni a peronon, ahol szerencsétlenül elsodródtunk egymás mellett, ő pedig érintésemtől ahelyett hogy elcsitult, megnyugodott volna, idegesen összerezzent, undorodva kitépte magát, próbálta meg nem történtté tenni azt az érintést, s csak azután fordult hátra, nagy nehézségek és akrobatamutatványok árán, hogy szemügyre vehesse, „ki az az állat”, aki őt molesztálja...

- Ez egy jó, kerek történet – mondja Bakter –, szeretem az ilyen sztorikat, ezt majd külön is megjegyzem magamnak...

Odakint befut az első délutáni személy, Brassó irányából. Hozza az alcsíki falvakból a városba áramló gyáriakat, alkalmazottakat, hazatérő ingázókat. A tovább szemetelő eső elől menedéket keresők miatt az Ufó, de a környező kocsmabódék is megtelnek hangoskodókkal, „decit” vagy „sert” vagy épp csak egy feketét rendelőkkel. A kiürülő, összeszemetelt peronokat pillanatok alatt ellepik az állomásépület tetőzete alatt fészkelő galambok...

(Hitter Róbert fotója)