Emlékek talpfáján

 

Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”

 

Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!

 

Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...

 

Most a sírjához igyekszem, a közeli faluba, s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel

könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben  kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.

 

Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...

 

Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...

 

Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.

 

A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?

 

Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.

 

Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:

 

Zeneszóra

 

sej hajladoznak a jegenyék

jegenyejajongás a zenénk

zeneszóra a ládarakók

hajladoznak sej fenemód

 

kirakják berakják a sok üveget

egy életen át mégsem eleget

hol üresek hol meg teli vannak

egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak

 

odafönt az ég a rögtönítélő bíró

fúj a szél a mindent eltakarító

szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját

ahogy az üvegen rajtunk is átlát

 

táncoló jegenyék alatt a mentség

a hajladozó könyörtelenség

jegenyejajra a ládarakók

hajladoznak sej fenemód!

(A képen: A fényesre csiszolt fővágányt kivéve mindent benőtt a gaz, s a jegenyék