A kocsmában ismertem meg. Ebben. Megtudtam tőle, hogy a felesége néhány éve meghalt,
egyedül neveli fiukat, hogy a dohánygyárban dolgozik. Ő megtudta tőlem, hogy írogatok
ezt-azt. (Mellékesen mondom, hogy később az ő felkérésére írtam – „Karcsi, mindegy,
mit” – az Adam Bahdaj: A fekete esernyő című „regényemet”, amit neki ajánlottam: „Tarai
Miklósnak, a már-már barátnak, aki lehetővé tette, hogy megtaláljam múltam elveszettnek
hitt darabjait”.) Ami kétségkívül a legszorosabb barátságerősítési pont volt, zenei ízlésünk
hasonlósága. (Nagyon belelkesedett, amikor látta, hogy a kocsmában tud beszélgetni a
Colosseumról, a Yesről, a King Crimsonról, az After Cryingról, Emersonról – természetesen,
Lake-ről és Palmerről is – stb.) Aztán elborult az ég fölötte: munkanélküliség, időszakos
munkák. Nagy gondjában egyetlen vigaszító esemény történt: interneten megismerkedett
Beával. Az ismeretség szerelemig tágult. Miatta, érte költözött a Dunántúlra. Két évig nem
jelentkezett. Tegnapelőtt megjelent itt. (Örömkönnyek, meghívás és ennek visszautasítása
– „Sok dolgom van! Csak beugrottam.” –) Tegnap Beával együtt jöttek be. Odahívtak
minket az asztalukhoz, Miklós kért egy kört. Én Beával beszélgettem, aki elmondta, nem
ok nélküli a látogatásuk, temetésre jöttek, Miklós édesapja halt meg. A részvétnyilvánítást
megköszönték, de Miklós megjegyezte, hogy a halál megváltás volt már az öreg számára. A
beálló csendet én törtem meg: „Tudjátok, az a kábé két év, amit nélkületek telt el, számomra
évezredeknek tűnik, ez a néhány perc viszont olyan, mintha egy órája mentetek volna el!”
Bea megsimogatta a karomat. „Ez a barátság, Karcsikám!”