| Kocsmai miniatűrök 12. (Apák és fiúk – Egy boldog pillanat) |
| Írta: Tánczos G. Károly |
| 2011. augusztus 29. hétfő, 12:59 |
|
/Tudjuk, hogy egy kórház nem olyan szükségleteket elégít ki, mint egy kocsma./
Apám gégerákban halt meg. Sokat szenvedett, de ne rontsak ünnepet! Életútja utolsó
szakaszának egy boldog pillanatáról fogok beszélni.
Megkapta már testvéreitől az ijesztően fájdalmas hangot produkáló beszélőgépet, ma is
hallom szavát, mert a szava az övé maradt: „Kisfiam, Karcsikám – addig csak Anyu szólított
meg így –, megtennél nekem egy szívességet?” „Mindent, Apu!” „Menj, és hozzál nekem
egy üveg bort!” Beugrott kezelőorvosának furcsa, kissé cinikus, de szánakozó tekintete,
amikor az abban az időben divatos, a rákot gyógyító csodaszer felől kérdeztem, s amiből
megtudtam, apám gyógyíthatatlan. „Megyek, megyek, Apu!” Ragaszkodott hozzá, hogy
ő fizessen. Csíkos pizsamája zsebéből elővette a pénzt. „Siess, kisfiam!” Siettem, hogyne
siettem volna! Ő már várt. Arcomról leolvasta, sikerrel jártam. Szemembe nézett. Könnyes
volt a szeme. Intett, s bementünk a WC-be. Felbontottam a bort. Ő előkészítette a z
elfogyasztásához nélkülözhetetlen eszközöket (nem haragszanak, hogy, nem részletezem,
mert még mindig fáj, miket), és megitta borát. Aztán a másik adagot is. Addig ivott, míg
kiürült az üveg. Rám nézett. Szeme könnyes volt. „Köszönöm” – csak ennyit mondott.
/Tudom, a kórház nem kocsma, de remélem, ezzel a szöveggel (hozzá) méltó emlékművet
emeltem Apámnak./
|
