| Kocsmai miniatűrök 9. (Apák és fiúk – Kismálna) |
| Írta: Tánczos G. Károly |
| 2011. augusztus 24. szerda, 15:28 |
|
Gyerekkorom egyik legnagyobb, gazdasági szempontból a legkifizetődőbb egyházi ünnepe a húsvét
volt. Mentünk, mentünk apámmal rokonokhoz, ismerősökhöz. Én a férfikerékpár vázán ültem. Le-
leszálltam, amikor kellett. Tartott ez mindaddig, amíg apám kezdte érezni az italok hatását, és még
volt a tudatában annyi, hogy megkérjen egy, a bisztróhoz közel lakó rokont, hogy holnapig vigyázzon
a biciklire. Közös húsvétolásaink végállomása mindig ez volt. A bisztró. Apám előre küldött: „Nekem
el kell menjek pipilni, addig kérjél Józsi bácsitól két kismálnát. Mondjad, hogy az egyik apunak lesz!
Ezt el ne felejtsd!” Nem. Soha. Már az gyanús lehetett volna, hogy a csapos összekacsint néhány
vendéggel és barackot nyom a fejemre. Nem volt gyanús. Hálás voltam apámnak, hogy rám bíz egy
ilyen felnőttes feladatot, és büszke, hogy én fizethetek neki. Igen, büszke voltam, ám meghallva,
mennyit kell fizetnem, elfogott a düh és a kétségbeesett kiszolgáltatottság érzése. Kiabáltam, hogy én
nem, nem fizetek ilyen sokat! Gyűlöltem a felnőtteket, a csapost, gyűlöltem apámat. „Ne dühöngjél,
kisfiam! Itt ez a szokás, a pálinkát kismálnának nevezték el, igaz, Józsikám?” Nem részletezem.
Kifizettem. Miközben segítettem apámnak viszonylag egyenesen járni, megjegyeztem: „De azért
engem be tetszett csapni! Miért?”
Ma már tudom.
|
