„Hosszú, nehéz napom volt. Úgy gondoltam, nem ülök buszra, kiszellőztetem az agyam.

Az sem zavart, hogy szemerkélt az eső. Tíz óra lehetett, mert zártak a kocsmák, szállingóztak,
tántorogtak ki a vendégek. Az egyikük éppen előttem imbolygott. Énekelt: „Amerre én járok…”.
Nem tudta befejezni, beleesett az árokba, amit a kábelesek ástak ki. Nem vagyok kárörvendő,
de ezt az abszurd helyzetet nem lehetett megállni nevetés nélkül. Nevettem.
Aztán – mert emberek volnánk – bemásztam utána. Együtt énekeltük:
„Hogyha nékem sok pénzem lesz,felülök a repülőre…”
Karcsikám, ennyire szabadnak és lebegőnek ritkán éreztem magam. Egy árok fenekén.”

Ezt minap (kábé tizenöt éve) egy volt kollégám mesélte, s benne a huszonegyedik századot jellemezte.