Ezek a lélegzetvételnyi írások nem egyetlen kocsmáról vallanak, még csak nem is egy településen valókról. Bonyolítom: volt közöttük gyorsbüfé, falatozó, kisvendéglő, nagyvendéglő, étterem, sőt magánlakás is – ezek számomra mind-mind kocsmák! Előreláthatólag mégis egy színhely áll központban: mai (s valószínűleg végső) törzshelyem, a Vallon Söröző, a volt Szamovár, amit a „Baszikál” című írásban már megneveztem. Ezzel (ezekkel) párhuzamosan készül (készülődik, készülődget) a főművemnek szánt opusom, amely jelen pillanatban a „Mégis meghalunk – Emlékek a szeszkorszakból” címet viseli. Erről a kocsmáról bevezetőként elég annyit tudni, hogy rozoga, gyötrő, gyöngécske lábaimmal kb. háromnegyed percbe telik a megközelítése. (A hazaút időtartamát érthető okból nem firtatom.)