Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni? tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, le­hajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szí­vem­mel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbiza­kod­ni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szom­széd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyö­rész­hetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mon­dom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk félúton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.