Ez a terem talán úgy néz ki, hogy 600 ember ül benne, de igazából sokkal többen vagyunk, mert mindannyiunkban személyiségek sokasága rejtőzik. Két fő személyiségem van, ami konfliktusban és társalgásban van egymással mióta kislány voltam. Úgy nevezem őket, hogy "a misztikus" és "a harcos". Egy olyan családba születtem, ami politikailag aktív, intellektuális ateistákból áll. Egyfajta egyenlet volt a családomban, ami valahogy így nézett ki: Ha intelligens vagy, akkor nem vagy spirituális. A család csodabogara voltam. Én voltam ez a fura kisgyerek, aki mélyenszántó beszélgetéseket akart a világokról, amik talán léteznek azokon kívül, amiket tapasztalunk az érzékeinkkel. Tudni akartam, hogy a dolgok, amiket mi, emberek látunk és hallunk és gondolunk a teljes és pontos képe-e a valóságnak. Tehát válaszok után kutatva katolikus misére mentem; a szomszédokhoz csatlakoztam. Sartre-t és Szókratészt olvastam. És aztán egy csodálatos dolog történt, amikor középiskolás voltam: Keleti guruk kezdtek feltünedezni Amerika partjain. És mondtam magamnak, "Akarok egyet magamnak"

 

És azóta a misztikus ösvényen vagyok, és megpróbálok túllátni azon, amit Albert Einstein úgy hívott, "az optikai csalódása a mindennapi öntudatnak." Szóval mit értett ezalatt? Megmutatom Önöknek. Szívjanak egyet most rögtön ebből a tiszta levegőből a teremben. Nos, látják ezt a fura, vízalatti korallzátony kinézetű dolgot? Valójában emberi légcső. És azok a színes gömbök mikróbák, amik ebben a teremben szálingóznak pontosan most, körülöttünk. Ha nem látjuk ezt az egyszerű biológiai tényezőt, képzeljük el, mi mindenből maradunk ki a legapróbb, szubatomi szinten most és a leghatalmasabb kozmikus szinteken. Éveim misztikusként megtanítottak megkérdőjelezni majdnem minden feltételezésemet. Megtanítottak büszke "kis-nem-mindentudónak" lenni.

 

Most, mikor a misztikus felem így fecseg és egyre fecseg, a harcos a szemeit forgatja. Őt az érdekli, mi történik ebben a világban pontosan most. Aggódik. Azt mondja, "Elnézést, de ki vagyok akadva, és tudok egypár dolgot, és jobban teszük, ha most rögtön elkezdünk tenni valamit értük." Harcosként éltem az életemet, női ügyekért tevékenykedve, politikai kampányokon dolgozva, környezetvédelmi aktivistaként. Kissé őrületbe-kergető tud lenni, egy testbe a misztikust és a harcost ölteni. Mindig is vonzottak azok a ritka emberek, akik meg tudták ezt csinálni, akik az emberiségnek szentelik az életüket a harcos határozottságával és a misztikus kegyességével -- emberek, mint Martin Luther King Jr., aki azt írta, hogy "Nem lehetek az, akinek lennem kéne, amíg te nem vagy az, akinek lenned kéne." Ez" írta, "a valóság összefügő struktúrája." Aztán Teréz anya, egy másik misztikus harcos, azt mondta: "A baj a világgal az, hogy túl szűkre szabjuk a családi kört." És Nelson Mandela, aki az úgynevezett ubuntu afrikai elv szerint él, ami azt jelenti, hogy szükségem van rád, hogy magam lehessek, és szükséged van rám, hogy magad lehessél. Nos mindannyian szeretjük kivételnek tekinteni ezt a három misztikus harcost, mintha a szentség génjével születtek volna. Pedig igazából mi mind képesek vagyunk arra, amire ők, és nekünk kell folytatni az ő munkájukat most.

 

Mélyen nyugtalanít engem az a mód, ahogyan az összes csoportunk démonizálja a Másikat azzal, hogy hangot adunk azoknak, akik leginkább megosztanak minket. Hallgassanak erre a pár bestseller kötet címére, a politikai megoszlottság mindkét oldaláról itt, az USÁ-ban. "A liberalizmus egy Elmebetegség," "Rush Limbaugh egy Nagy Kövér Idióta" "Tökfejek és Patrióták," "Iditótákkal Vitatkozni." Humorosnak szánták ezeket, de igazándiból veszélyesek. Nos itt egy cím, ami talán ismerősnek hangzik, de aminek a szerzője talán meglepi Önöket: "Négy és Fél Év Küzdelem Hazugságok, Ostobaság, és Gyávaság Ellen." Ki írta ezt? Ez volt Adol Hitler első címváltozata a "Mein Kampf" -- "Harcom" számára -- a könyv, ami elindította a náci pártot. Az emberi történelem legrosszabb korszakai, akár Kambodzsában, vagy Németországban vagy Ruandában történnek, így kezdődnek, kirekesztéssel. És aztán erőszakos szélsőségességgé fajulnak.

 

Ez az, amiért egy új kezdeményezést indítok. És ez segíteni hivatott mindannyiunkat, magamat beleértve, hogy elejét vegyük a kirekesztési hajlamunknak. És tudomásul veszem, hogy mint elfoglalt emberek vagyunk, úgyhogy ne aggódjanak, ezt meg tudják csinálni egy ebédszünet alatt. A kezdeményezésem neve "Hívd meg a Másikat ebédre." Ha Önök republikánusok, meghívhatnak egy demokratát ebédre, vagy ha Önök demokraták, gondolják úgy, hogy egy republikánust hívnak meg. Nos, ha az ötlet, hogy meghívjanak akárkit ezek közül az emberek közül ebédre, elveszi az étvágyukat, azt javaslom, kezdjenek közelebbről, mert nincsen hiány a Másikból rögtön az Önök szomszédságában. Talán ez az ember, aki a mecsetbe jár, vagy a templomba vagy a zsinagógába, az utca végén; vagy valaki az abortusz-vita másik oldalán, vagy talán a saját sógoruk az, aki nem hisz a globális felmelegedésben -- bárki, akinek az életstílusa talán megrémíti Önöket, vagy akinek a szemléletmódja füstölgésre készteti Önöket.

 

Pár héttel ezelőtt elvittem egy konzervatív Tea pártbeli nőt ebédre. Nos, papíron átment a füstölgési vizsgámon. Ő egy jobboldali aktivista, én pedig egy baloldali aktivista vagyok. Használtunk pár előírást, hogy fenntartsuk a beszélgetésünk szintjét, és Önök is használhatják ezeket az előírásokat, mert tudom, hogy Önök mind meg fogják hívni a Másikat ebédre. Tehát először is, határozzák meg a célt: megismerni egy embert egy olyan csoportból, amit Önök negatív sztereotípiába soroltak ezelőtt. És aztán, mielőtt leülnének, egyezzenek meg néhány alapszabályban. A Tea Párti ebédtársammal ezeket határoztuk meg: Nincs győzködés, védekezés, vagy félbeszakítás. Legyenek érdeklődőek, társalgóak, igaziak. És hallgassanak.

 

Innen kezdve, beleeveztünk. És ezeket a kérdéseket használtuk: Ossz meg velem néhány élettapasztalatot. Mely ügyek érintenek téged mélyen? És mi az, amit mindig is meg akartál kérdezni valakitől a másik oldalon? Az ebédtársam és én néhány igazán fontos dologra jöttük rá, és én csupán egyet fogok ezek közül Önökkel megosztani. Úgy gondolom, köze van bármely problémához, ami emberek között merül fel, bárhol. Azt kérdeztem tőle, miért van az, hogy az ő oldala annyi gyalázatos állítást és hazugságot hord össze az én oldalamról. "Miféléket?" akarta tudni. "Mint például, hogy mi egy horda elitista, erkölcsileg romlott, terrorista-imádók vagyunk." Nos, meg volt döbbenve. Azt gondolta, az én oldalam sokkal többször teszi ezt az ő oldalával, hogy mi agyatlan, pisztoly-hordó rasszistáknak hívjuk őket. És együtt hitetlenkedtünk a megjelöléseken, amik nem illettek senkire az emberek közül, akiket valójában ismertünk. És mivel megalapoztunk egy kis bizalmat, hittünk a másik őszinteségében.

 

Megegyeztünk, hogy felszólalunk a saját közösségeinkben, amikor láttuk azt a fajta kirekesztő beszédet, ami sérthet és paranoiává gerjedhet, és a végleteken levő emberek használják, hogy bujtogassanak. Ebédünk befejeztével elismertük egymás nyíltságát. Semelyikünk se próbálta megváltoztatni a másikat. De nem is csináltunk úgy, mintha a különbségeink csakúgy eltűnnének ebéd után. Ehelyett megtettük az első lépéseinket együtt, túllépve a reflexszerű reakcióinkat, az ubuntu hely felé, ami az egyetlen hely, ahol a megoldások a legkonokabbnak látszó problémáinkra megtalálhatóak.

 

Kit kellene Önöknek meghívniuk ebédre? Legközelebb, ha azon kapják magukat, hogy kirekesztően gondolkodnak, az lesz a válaszuk. És mi történhet az ebédjük közben? Meg fognak nyílni a mennyek és a "We Are the World' for játszani az étterem hangszóróiból? Valószínűleg nem. Mert az ubuntu munkája lassú és nehéz. Két emberről szól, akik lehullatják a látszatát annak, hogy mindent tudnak. Két emberről szól, két harcosról, akik leteszik a fegyvereiket, és egymás felé nyújtják karjaikat. Ahogy a nagyszerű perzsa költő, Rumi foglamazta: "Túl a jótett és rossztett fogalmán van egy tér. Ott találkozom veled."