Lehet, hogy él még Lídiné. Lehet, hogy nem. Éppen ő mondta volt nekem, hogy az ember él egy darabig, aztán nem él.

Amikor ezt mondta nekem Lídiné, szóltam Lídinének, hessentse el magától az ilyen felhős gondolatokat. Mint én az ő lúdjait. Mert átszállanak a kerítések fölött. Fékezve ereszkednek le a háziasszonyom udvarára, s hiába hessegetem őket, sziszegve szembe szegülnek velem, jelezvén, ők vannak jó helyen itt, nem én.

Pedig én jó helyre kovártélyoztam be magam. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Lehet, a Lídiné lúdjai is azért röpültek ide, mert itt őket sem zavarta soha, senki. Rajtam kívül. Ami azt illeti, velem nem sokat törődtek a Lídiné lúdjai. Amikor hessegettem őket, fölemelték szár­nyai­kat, mint amiképpen mi, emberek szoktuk széttárni karjainkat, ha azt akarjuk kifejezni, hogy ez a helyzet, nincs mit csinálni.

Egyszer megkérdeztem a háziasszonyomtól, miféle fehérnép ez a Lídiné? Miért nem tartja otthon a lúdjait? Még a végén lecsipegetik a kicsi udvar virágait...

– Ó, tessék hagyni tanár úr, a lúdnak nem lehet parancsolni. Ha egyszer föl akar szállani, akkor fölszáll. Azokat a virágokat pedig nem kell sajnálni. Maguktól nőnek, kinek van ideje virágokkal foglalkozni? Hogy miféle fehérnép ez a Lídiné? Hát milyen legyen az az asszony, akinek az ura egész nyáron nincs itthon? Pedig itthon van, nem idegenben. Fent él a juhaival a hegyekben, a Szer-nevű legelőn. Ott él. Egyedül. Ez a Lídiné pedig itt él a mi szomszédunk­ban. Ugyancsak teljesen egyedül. Most tanul éppen csuklani. Ebben a mi falunkban vannak, akik angolul tanulnak, vagy olaszul. Lídiné pedig csuklani tanul. Abban a hitben él, hogy ha csuklik, valaki őt emlegeti. De bizony, hiába tanul meg csuklani ez a Lídiné. Nem emlegeti őt soha senki. Hacsak a tanár úr nem veszi a szájára az ő nevét. A lúdjai miatt. Más nem. Van annak tíz esztendeje, hogy senki nem kereste, nem lépte át a küszöbét. Ennek a Lídinének. Ő sem jár soha sehová. A kicsi bolton kívül. Oda elmegy élesztőért, cérnáért, ilyen semmisé­gekért. De ahányszor elmegy hazulról, mindig kitesz egy papírt az ajtajára, hogy pontosan hová ment, s mennyi ideig lesz távol a házától. Ha valaki véletlenül keresné, hát tudja, merre jár. Hogy él még. Azért.

Egy napon a kicsi boltban jó nagyot csuklott Lídiné. A boltos asszony erre azt mondta Lídinének, magát valaki emlegeti, Lídiné!

Ettől a megjegyzéstől valósággal kivirágzott Lídiné. Még valami pettyes fejkendőt is vásárolt örömében. És úgy indult hazafelé, hogy többször kibontotta a pettyes fejkendőjét. Meg-megállt az úton és nézegette, szépen vannak-e elhelyezve azok a pettyek a fejkendőjén.

A boltos asszony csodálkozott, hogy nem csak élesztőt és cérnát, hanem pettyes fejkendőt is vett tőle Lídiné. Megállt a bolt ajtajában, s látta, hogy pettyes fejkendőjét nézegeti az úton Lídiné. És támadt néki egy vicces ötlete. Kis cédulára a következő sorokat írta: „Az ura üzeni, menjen fel Szerbe, vigyen nekije sült kacsát! Hamar!” És elküldte ezt a cédulát egy hitvány gyermektől, hogy tegye oda a Lídiné ajtajára. Még mielőtt hazaérne Lídiné.

Azon a napon sültkacsa illata szállt a falu fölött, s a közelebbi szomszédok hallották Lídinét halkan dalolni is. Pedig ő dalolni soha nem dalolt. Legalábbis én nem hallottam őt soha dalolni.

Estefelé átjött a háziasszonyomhoz Lídiné. És messziről köszöntött engem is, jó estét, na, hogy tetszik lenni, tanár úr? Ugye, nem tetszik félni a sziszegő lúdjaimtól? Nem bántanak senkit az én lúdjaim. Csak röpdösnek erre-arra. Nem lehet nekik parancsolni. Hogy ne röp­dössenek. Aztán boldogan mondta el, hogy üzent az ura, menjen fel, Szerbe, visz neki sült kacsát és holnap nem lesz itthon. Ha valaki keresné.

– Jól van, Lídi, mondta Lídinének a háziasszonyom. Ideje, hogy meglátogasd az uradat. És jó, hogy viszel neki sültkacsát, mert nem élhet egy férfiú egész nyáron zsendicén.

Másnap, már kora délután sírást hallottam a Lídiné háza felől. Átmentem Lídinéhez. Ott ült a küszöbön, zokogva. Amikor meglátott, próbálta eltakarni az arcán éktelenkedő, kék foltokat. Ölében volt a pettyes fejkendő. Kérdem, mi baj van, Lídiné? Haramiák támadták meg fent a hegyen, vagy véletlenül beleesett valami szakadékba, hogy kék foltokat látok az orcáján?

– Nem történt semmi, drága tanár úr, semmi, de semmi. Haramiák sem támadtak meg fent a hegyen és nem estem bele semmiféle szakadékba. Az uram vert meg. Hogy miért vágtam le azt a kövér kacsát? Mert ő úgy gondolta, boros barátaival fogyasztja el azt a kövér kacsát, amikor hazajön, nem egyedül, fönt, a hegyen. És miért mentem fel Szerbe, amikor ő engem nem hívott? Pedig ki volt téve egy cédula az ajtóra. Hogy hívott engem az uram. És még csuklottam is. Hát érdemes az embernek élni, drága tanár úr? Hát érdemes? Az ember él egy darabig, aztán nem él. Mondtam ezt én már magának. De így egy darabig sem érdemes élni. Hogy egy kövér kacsa miatt az embert megverje a saját ura!

Sok év telt el azóta. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Nem tudom, megvan-e még az a kicsi ház. Azt sem, él-e még Lídiné. Lehet, hogy él még. Lehet, hogy nem.