Soha nem tudja az ember, mi éri. Itt van például ez a Pista. Mint a falat kenyér. Olyan ember volt ez a Pista. Jómodorú, segítőkész ember volt. Mosolygós tekintetű, mint az érett Jonathán alma. Elismerem, hogy mosolygós tekintetét boros poharakban fürdette, amikor csak tehette, de az egész természete különben is alkalmasnak látszott a vidámságra. Nem volt karikós a lába, de menet közben mégis, mintha karikós lett volna. Minden esetre meg lehetett ismerni őt a járásáról. Most éppen a járásáról jut eszembe, hogy azért megjártam én is a Pista járásával.

Valami sasfákat ástunk az udvaron és a földbe beletörött az ásó. Azt mondja ez a vidám természetű ember, előfordul, hogy a földbe beletörik az ásó. Nem baj. Azonnal hoz ő egy csákányt. A közeli szomszédból. A barátjától. Olyan csákánya van az ő barátjának, hogy azzal a legnagyobb sasfát is ki lehetne venni a földből. Egyetlen mozdulattal. Olyan az a csákány.

– Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én azzal a csákánnyal már itt is vagyok – mondta ez a mosolygós Pista. És elindult a csákányért, a közeli szomszédba.

Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egy hét múlva jött vissza Pista. Vörös orcával, s egy ócska, törött nyelű csákánnyal. Mondom neki, sok cigarettát elszívtam már ezen a csutakon, hiába vártalak.

– Soha nem tudja az ember, mi éri – mondta elgondolkodva Pista. – Azt soha, de soha! Be­mentem akkor a barátomhoz. A csákányért. És mit látok? Épp azzal a csákánnyal töri szét az egész házát. Mindent, de mindent, ami útjába került. Töri szét a bútorokat, az ajtót, a küszö­böt, ordítozva. Hogy az ő édes, jó anyja, ilyesmit kiáltozott. Hozzá sem mertem szólni. Csak nézték a szomszédai is, hogy ez az ember ennyire ki van fordulva magából. Kérdem az egyiktől, de csak halkan, mi történt az én barátommal?

– Amióta volt vele az a cirkusz, azóta megváltozott... Csak ennyit mondott az az ember, akitől megkérdeztem, mi történt az én barátommal... Hogy milyen cirkusz volt véle, s mióta, azt nem tudom, de a feleségét otthon nem láttam. Tudja, hogy van! Az ember soha nem tudja, mi éri. Azt soha, de soha. Most már mindegy. Hoztam a csákányt. Egy kicsit megviselte a nyelét az a cirkusz, de azért csákánynak csákány.

– És ezzel akarod azt a nagy gödröt kiásni? – kérdeztem Pistától.

– Isten mentsen meg mindenkit, hogy ezzel a csákánnyal ásson ki egy akkora gödröt. Isten mentsen! Ezt én most csak azért hoztam, hogy lássa maga is, csákányért mentem a szom­szédba. Nem egyébért. Ezzel már dolgozni nem lehet. Gondolja el, ugye, a barátommal volt az a cirkusz. Ezzel a csákánnyal is volt elég. A nyele össze van törve. De lehetnek rejtett repe­dések a vasban is. A vasban is lehetnek repedések. Amiképpen az ember is tele van rejtett repe­désekkel. Ha egyszer van az emberrel valami cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Azt soha, de soha. Most pedig elviszem ezt a csákányt. Oda, ahonnan hoztam. Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én már itt is vagyok. Hozok mást – mondta ez a mosolygós Pista.

Eltelt egy esztendő. Véletlenül találkoztam Pistával. Megráztuk egymás kezét, mint akik régen nem találkoztak.

– Na, mi lett azzal a gödörrel? – kérdezte mosolygós tekintettel Pista. Olyan volt, mint az érett Jonathán alma.

– Hát te jól elmentél akkor – jegyeztem meg, kissé szemrehányólag.

– El. Jól elmentem akkor. Sehol nem találtam egy valamirevaló csákányt. És az igazat meg­vallva, el is ment a kedvem mindenféle gödörásástól. És a sasfáktól is elment. És velem is történt egy kis cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Soha, de soha...

Aztán békésen elbúcsúztunk egymástól. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.