– Jaj, a szívem!

Jön a feleségem, kérdi, mit hívjon, taxit, vagy mentőt. Mondom, mentőt. A mentőben többen vannak, segítenek engem kiszedni az ágyból. Fölkelni sem tudok.

Jön a mentő. Az ajtón belép az orvos. Kérdi, mi a panasz. Mondom, a szívem szorít. De na­gyon. Föl sem tudnék ülni az ágyban. Azt mondja, jól van, mindjárt megvizsgál. Leül az író­asztalomhoz. Nyugodtan. Előveszi a nagy táskáját, kirakja az orvosi szerszámait. Sztetoszkóp, vérnyomásmérő, fiolák. És papír. Nagyon sok hivatalos papír. Nézem az orvost, milyen ember lehet, megbízhatok-é benne. Jó nagy ember. Fekete, dús a haja, kissé kövérkés. Nagy bizodalmam van ezekben a fekete, dús hajú, kissé kövérkés orvosokban. Nem kapkodnak, nem tesznek föl kényes kérdéseket, rátérnek a lényegre. Határozottak. Szeretem a határozott embereket. Azért megnézem jobban. Mindkét szeme alatt kék folt. Mintha valahol jól megverték volna. Még hallottam olyat, hogy valahol orvost vertek meg. Mert kényes kérdése­ket tett föl. Ahelyett, hogy megvizsgálta volna a beteget. Nem szeretem ezeket a kék foltokat a szeme alatt. Gondoltam, megkérdem tőle, doktor úr, mik azok a kék foltok a szeme alatt? Aztán lemondtam erről a megkérdezésről. Lehet, így született. Kék foltokkal. Van, aki kék foltokkal születik. Nem az én dolgom. Különösen most. Hogy fáj a szívem. Fölülni sem tudnék az ágyamban.

Miután mindent előkészített, s a nevem is bevezette a hivatalos papírokba, kihúzta magát a székemen és szigorúan nézett reám.

– Mondja, maga miféle ember? Be szokta tartani az orvosi utasításokat?

– Én aztán be, mind egy szálig. Olyan ember vagyok, doktor úr. Énnálam olyan nincs, hogy egy orvosi utasítás alól kivonjam magam. Énelőttem nincs szentebb dolog az orvosi utasí­tásnál. Gondolhatja, hiszen az életemről van szó!

– Akkor most üljön fel az ágyban!

Minden erőmet összeszedtem és fölültem az ágyban. Ezen én magam is nagyon elcso­dálkoztam. Hogy föl tudtam ülni az ágyban.

– Most pedig engedje le a lábát az ágy mellé!

Leengedtem a lábam az ágy mellé.

– Most álljon lábra az ágya mellett!

Lábraálltam az ágyam mellett.

– És most végezzen pontosan tíz guggolást Le, fel!

Elvégeztem pontosan tíz guggolást. Le, fel.

– Feküdjék vissza az ágyába. Magának nincs semmi baja. Ha lett volna valami baj a szívével, akkor már az ötödik guggolásnál meghalt volna...

A kékfoltos szemű orvos összeszedte orvosi szerszámait, eltette a sztetoszkópot, a vérnyomás­mérőt és a fiolákat. A hivatalos papírokat is mind belerakta a táskájába. És azt mondta, velem végzett. Olyan egészséges vagyok, mint a makk. A makknál is makkabb.

Mondom a kékfoltos szemű orvosnak, hát mi lesz a sztetoszkóppal, a vérnyomásmérővel? (A fiolákat kihagytam, mert nem szeretem a fiolákat.) Azt válaszolta, ő tudja, mi a dolga. Szóval, mint makk! A makknál is makkabb! És mondta még, hogy ő is sokszor van úgy: beszorul a bordái közé valami fals levegő. És ő is azt hiszi, neki most már vége. Az van magának is a bordái közé beszorulva. Valami fals levegő...

Egy hét múlva írta az újság, hogy elment az élők sorából ez a kiváló orvos, testvér, gyermek, rokon, jóbarát, nagyapa, jó férj, köztiszteletben álló ember. Emlékét szívükben őrzik, akik őt ismerték és szerették. Az idők végezetéig. Nyugodjék békében.

Azóta ijedtebben kapok a szívemhez, ha úgy érzem, beszorult a bordáim közé valami fals levegő.