Amikor még jegyre adták a benzint és sorba kellett állani, beálltam a jegyemmel a sorba.

A sorbaállást nem szerettem, de a sorokat igen. A sorokban jóbeszédű emberek is voltak, némelyik izgalmas történeteket mesélt, ízesen, mondhatom, volt úgy, jókat mulattam.

Egy hideg, téli napon morcos, unott férfiak álltak a sorokban. Hallgatagon, magukba fordulva. Egy árva lélek nem akadt körülöttem, aki izgalmas történeteket mesélt volna. Ízesen.

Egyszer egy öntelt, merő ember jött valahonnan és autójával beállt előmbe. Anélkül, hogy szólott volna valamit. Mondjuk, annyit, hogy neki sürgős dolga van. Mert most szül éppen a felesége, vagy haldoklik az anyja. Ilyenkor az ember elkönyveli, hogy jól van, ha szül vala­kinek a felesége, az más. Ha az anyja haldoklik, az nincs jól, de az is más. Ilyenkor ne álljon senki sorba. De ez az öntelt, merő ember semmit nem szólt, csak egyszerűen beállott elébem, a sorba.

Megkérdeztem ettől az öntelt, merő embertől, maga miért nem áll sorba? Az öntelt, merő ember fejét elfordította, mintha kérdésemet nem is hallotta volna.

Beültem az autómba és teljes gázzal nekihajtottam az öntelt, merő ember autójának. A nagy csörömpölésre helyükről el sem mozdultak a sorbanállók. Csak nézték messziről, mekkora lehet a kár a két autóban.

Az öntelt, merő ember meglepően nyugodt hangon azt mondta nekem, maga szándékosan hajtott neki az én autómnak. Mondtam, úgy hajtottam neki az autójának, szándékosan. Mert maga nem állt sorba.

Aztán lett valahogy, amiképpen ilyenkor lenni szokott. A két összetört autót kilöktük a sorból, rendőr, jegyzőkönyv, büntetés, idegesség.

Eltelt vagy három-négy esztendő. Egy hideg téli napon álltam a havas úton. Az elromlott autóm mellett. Tudjuk, milyen, amikor az ember egy hideg téli napon áll a havas úton, az elromlott autója mellett.

Megáll egy autó, kiszáll belőle két markos férfi. Az egyik kérdi, hogy segíthetnek-é valamit. És máris hozzák szerszámaikat a csomagtartójukból. Szétszedik az autóm motorját. Könyékig olajos a két markos férfi. Amikor minden rendben van és kérdem, mivel tartozom ezért a nagy segítségért, azt mondja az egyik:

– Hát maga engem nem ismer meg? Néhány évvel ezelőtt nem maga ütötte el az én autómat a benzinkútnál? Mégpedig szándékosan?

Mondom, arra emlékszem, hogy valakit elütöttem. De magát most hirtelen nem ismerem föl. Ebben a kínos helyzetben én most mit csináljak? Kérjek bocsánatot, hogy akkor elütöttem az autóját, vagy azt köszönjem meg, hogy most segített rajtam Bocsánatot nem szeretnék kérni, mert maga egy öntelt, merő ember...

– Magának igaza van! Az vagyok, öntelt, merő ember. Remélem, az lesz a fiam is. Aki akkor született, amikor maga elütötte az autómat. Remélem, az lesz, öntelt, merő ember...