Egészséges, szép hajtásai voltak a fikuszunknak. A legszebbiket letörtem és azt mondtam, ajándéknak ez jó lesz. A szülész professzornak. De vihetnék még valamit, mert ennyi nem elég. Egy szülész professzornak. Különösen azért nem elég, mert énnekem fiúgyermeket fogott ki. És még különösebben azért, mert a szülész professzor kizárólag leánygyermeket tudott magának összehozni. Hármat is. Három leánygyermeket.

Egyszer mondtam a szülész professzornak, ne bánkódjék, szépek azok a leánygyermekek. Legyintett, s azt válaszolta, szépek, de akkor is leánygyermek mind a három. És az ő házában most már öt fehérnép van. Anyós, vagyis Tite mama, feleség, vagyis Emese s a három leány­gyermek. Férfiú pedig csak egy. Vagyis ő maga. Ha őt magát egyáltalán még férfiúnak lehet számítani...

Volt még egy korsó hazai borom. Tizenhárom liter. Erős, direkt-termő szőlőből való. És be­állítottam a fikusz egészséges és szép hajtásával, valamint a tizenhárom liter borral a szülész professzor házába. Hogy megünnepeljük az én egyetlen fiamat.

– Minek kellett ennyi italt hozni ebbe a házba? – kérdezte a szülész professzor. – Ki issza meg azt a rengeteg bort?

Mondom, ahogy látom, vendégei is vannak. A gróf és az ő felesége. Valahogy megisszuk...

Soha nem jártam grófi körökben. Ezért nehezen indult a társalgás. Nem volt miről beszél­getni. Nézegettük a falakon függő képeket. És a polcokon lévő, díszes könyveket. Az én erős, direkt-termő szőlőből való boromat megkóstolták, de inni nem ivott belőle senki. Csak én. Az asztalon borral tele poharak sorakoztak. Tölteni egyikbe sem kellett. Töltöttem magamnak. És egyre hosszabban néztem a grófot és az ő feleségét. Magas, szép ember volt a gróf. És fiatal. A felesége szerény, csöndes asszony. Egy darabig törtem a kopaszodó fejemet, mitől lettek ilyen szépek ezek a vendégek? És mitől lett gróf ez a szép szál ember?

Azért fogyogatott az én erős, direkt-termő szőlőből való borom. És ahogy fogyott, úgy gyara­podott az én bátorságom. Hogy valamit mondjak is, ne csak igyak.

Egyszer a gróf felesége felé fordultam és azt mondtam neki:

– Azt hiszem, magában kevés lehet a fantázia! Legalábbis szerelmi ügyekben kevés. Mert egy ilyen szép szál emberbe könnyű beleszeretni. Mint amilyen szép szál ember a maga ura. A gróf. Dús fantáziája akkor lenne magának, ha nem a grófba, hanem egyenesen belém szeretne. Egy ilyen rusnya emberbe, mint amilyen én vagyok. Szép férfiúba beleszeretni nem nagy kunszt. Akármelyik fehérnép bele tud szeretni egy ilyen szép emberbe, mint a maga ura.

A gróf felesége megszeppenve nézett az urára. És a házigazdára is. Hogy miképpen kerül ide ez a neveletlen alak. Mármint én. Aki hibát talál az ő fantáziájában. De nem szólt semmit. Töltöttem magamnak, s mint valami tegnapi beszélgetést, folytattam, amit elkezdtem:

– Nézze, asszonyom! Ez a mai este eltelik valahogy. De jönnek unalmas, szürke esték. Ami­kor maga megunván ennek a szép szál embernek a társaságát, kinéz az ablakon. A függöny mögül. Először csak úgy, kinéz. Később azt figyeli, vajon, nem járok-e én errefelé? A kopaszodó fejemmel. És eljő az idő, hogy maga lucsokra sírja a függönyeit. Amiért én nem járok arrafelé. Eljő az idő. Mert egyszer mindenre ráun az ember. Szép emberbe beleszeretni nem nagy kunszt! Sokkal érdekesebb vállalkozás egy ilyen rusnya emberbe beleszeretni. Mint amilyen én vagyok. Tudja mit? Ha úgy adódik, fogadjon örökbe engem. És tanulmányozzon. Van amit tanulmányozni rajtam. Egy szép ember csak szép, és annyi. Nincs, amit kezdeni egy szép emberrel. Én érdekes vagyok. Ha egyszer kedve szottyan, hogy törődjék velem, hát törődjék. Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint egy ilyen rusnya és neveletlen emberrel törődni, mint amilyen én vagyok. És legalább van abban valami fantázia...

A háziasszony a fülembe súgta:

– Eléggé durva. De legalább jól adja elő...

A szülész professzor azt mondta:

– Ilyenek ezek a fiúgyermekes apák. Büszkék. Ilyenkor azt sem tudják, mit beszélnek. És isznak. Sokat isznak.

A szép gróf csak járkált a nagy szobában. Le s fel. Időnkint reám nézett és cinkosan mosoly­gott. Mint ahogy egy igazi grófhoz illik.

A gróf felesége, a szerény, csöndes asszony nagy szemét reám meresztette, várta, mondjak még valamit.

A feleségem hallgatott. Ebben a hallgatásban az volt, hogy nincs mit csinálni. Ilyen az ő férje. Mármint én. Meggondolatlan, durva és neveletlen.

Az erős, direkt-termő bor az utolsó csöppig elfogyott. Hazafelé menet lóbálva vittem a könnyű, üres korsót. Könnyű voltam én is. És üres. Mindent kibeszéltem magamból. A fiam tiszteletére.

Azóta sokszor találkoztam a fiatal gróffal. Egyszer azt mondta:

– Szép esténk volt...

Aztán a gróf kiment ebből a világból és többé nem találkoztunk.

A gróf felesége még megvan. De nem találkozunk. Lehet, épp most sírja lucsokra a leomló függönyeit. Mert csakugyan szép esténk volt. A fiam tiszteletére. Ki tudná megmondani, merre járhat most a gróf felesége?