Mit tökölök én annyit? Főleg úgy, hogy nincs is tököm? Erről meg eszembe jut valami, ami már régen volt, de nem olyan nagyon régen. Az történt, hogy egyszer Béla bejött hozzám. Kicsit tántorgott az italtól, pedig ő igazából nem italos fajta. De akkor (persze láttam már később is így, mármint ahhoz képest később, mint akkor, amikor bejött) nemcsak tántorgott, hanem még a vállamra is borult. Leültettem az ágy szélére, én meg leültem melléje, és megfogtam a kezét. Megszorította, de olyan erővel, amilyet ki se látni belőle. „Jól van, Béluskám – mondtam neki –, elhiszem, hogy erős ember, de nem kell engemet nyomorékká tenni!” Csak szorította, úgyhogy a másik kezemmel, amelyiket nem bántott (amazt se bántotta, mert Béla senkit nem bánt!) megcsíptem az övét, amelyikkel szorított, erre enyhült a szorítás. Le volt hajtva a feje, de én tudtam, hogy valami bánata van, hogy valami bántja a lelkét. „Mondja, Béluskám, előttem beszélhet!” Egy fél percig csendben volt még (a méget azért mondom, mert előtte se szólt, az lesz lett az első szava), aztán elkezdte. „Gizike, volt már maga kicsi?” Hát már hogyne lettem volna, gondoltam, de nem szóltam, mert láttam, hogy másképpen érti, mint ahogy kérdezte. Úgy is lett. „Tegnap, de már máskor is van úgy, hogy nagyon nagy a szoba (szegény, azt hitte, hogy a saját szobájában van), én meg nagyon kicsi. Sohase akart vége lenni a szobának, ahogy jártam, nem is, tébláboltam benne. Kicsi vagyok, Gizike, belül is, kívül is! Egy kicsike kis gyerek vagyok. Már a tükörbe se merek belenézni. Nem is tudom, mitől félek, hogy gyereknek látom benne magamat, aki belém szorult, vagy hogy ráncos öregembernek, ami vagyok.” Mondtam neki, hogy ne beszéljen baromságokat, mert most lehet a legszebb férfikorban. Erre felém nézett, mosolyogni próbált, ami nem nagyon sikerült neki, és ezt mondta, hogy: „Elmúlt már az, Gizike!” Aztán megint lecsüngesztette a fejét. „Már álmodni se tudok.” Az már baj, szerintem, de ezt se mondtam meg neki, vártam a folytatást. Jött is. „És szeretni se tudok, Gizike!” „Engemet se, Béla?” – kérdeztem meg tőle. Meglepődött, elpirosult az arca. „Magát igen. Meg Gebét is. Meg Sanyit is. Meg Hetediket is. Meg a Főnököt is. Még Kosztolányi Dezsőt is.” „És? Más nőt rajtam kívül?” „Szerettem az édes jó anyámat is. Amióta ő elment mellőlem, csak életmaradék jut nekem” Nem firtattam tovább, hogy kiket szeret még, de megjegyeztem neki: „Béluskám, maga több embert szeret, mint az emberek többsége, akkor minek mondja, hogy nem képes rá? Nem Jézuska maga, hogy mindenkit szeressen, de ez jobb is, mert látja, hogy az is mire ment a nagy szeretetével!” „Hallottam szegényről.” „Meg ne gyerekeskedjen már! Mindenki gyerek marad belől!” Rám nézett: „Maga is, Gizike?” Mondtam neki, hogy én is, én vagyok igazán csak gyerek! Erre meg lehorgasztotta a fejét. „Akkor csak egyszerűen hülye vagyok.” Kiszaladt a számon, bár ne tette volna, hogy Béla, a buta. Azonnal felemelte a fejét. „Maga is látja, Gizike?” „Ne csacsiskodjon, a Szerkesztő úrnak van egy ilyen irománya!” „Kosztolányi Dezsőnek?” „Annak.” Csak nézegette az arcomat, aztán így beszélt. „Ő is kismert.” „Amikor ezt írta, még azt se tudtuk, hogy létezik egyáltalán! Van annak már tizenvalahány éve is!” „És ha írt még egyet? Rólam.” Amikor erre nem mondtam semmit, ő is hallgatott sokáig, de az arcáról leolvastam, hogy még nem fejezte be. Kiszabadítottam magam a kezétől, az asztalhoz mentem, töltöttem magamnak és neki rumot, aztán visszaültem mellé, és az egyik poharat neki adtam. Nem köszönte meg, mint mindig, amikor adtak neki valamit, meg se nézte, hogy mi van a pohárban, csak felhajtotta a rumocskát. Megint csendbe lett és én se beszéltem, nehogy összezavarjam azt, ami a fejében kavaroghatott. „Tudja, Gizikém (igen, Gizikémnek hívott, amiből rájöttem, hogy tényleg nagy a baja), én soha nem terveztem semmit, minden csak volt, lett velem, az iskolák is, ez az izé, ez a képességem is. Ez is úgy rám jön néha, és akkor csinálom. Nekem nincsen, nem is volt jövőm, élek a jelenben, mint az állatok. Én beszélni se tudok.” Már az állatoknál közbe akartam szólni, mármint a mondatába, hogy ne sértegesse azokat, nyilván nem a bolhákra gondoltam, de erre kifakadtam: „Hát most mi a fenét csinál? Elegem van a sajnálkozásából, álljon már a talpára, a sarkára, Béla!”

Elég az elégekhez, ezek után a beszédjei után döntöttem el, hogy elviszem Bélát a lányokhoz.