Az én falumban nem élnek meg a barackfák. Se a citrom, se a pálma. Mégis, vannak udvarok és kertek, ahová barackfákat ültetnek. Próbából. És kíváncsiságból. És vannak házak, ahol citromfa zöldell. És pálmafa is zöldell. Egy ideig. Ezekről a furcsa növényekről senki nem beszél. Ma vannak, holnap nincsenek. Elviszi őket a huzat, a téli hideg. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek? Ma vannak, holnap nincsenek.

Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska tudálékos ember volt, ezért nem szívesen kér­deztem meg tőle komoly dolgokat. Csak semmiségeket. Egyszer csak oda vetettem neki egy semmiségnek tűnő kérdést. Hogy miképpen állunk a barackfákkal, a citrommal, a pál­mák­kal. És a kommunistákkal. Mert szerintem ezek mifelénk nem maradnak meg. Ma vannak, holnap nincsenek. Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska azt mondta, a szél hozza vala­honnan a barack, a citrom s a pálma magját. A levegővel jönnek, mint a pitypang. És úgy is mennek el. A levegővel. De a kommunistákat az orosz katonák mahorka-dohányával szip­pantották föl az idevalósi népek. És nézzek széjjel a faluban. Rengeteg kommunista van már a faluban. Négyen is vannak! Például a szomszédunk, Fenyédi, a suszter is az. És ott a másik, Sántha Gábor, az a merő ember. Alszegben pedig Marosi Dénes, a patkókovács. A negyedik, valami Szűcs nevű, az a cingár, aki a térdén szokott uzsonnázni, mert az agitátorságtól enni sincs ideje. Csak nézzek szét. Kérdem Jakab Jóskától, hát magának sok az a négy ember? Azt mondja Jakab Jóska, sok. Kommunistából négy ember különösképpen sok. Kettő is sok! Még egyetlen egy ember is számít. Nem ismerem a Marosi Gergő történetét? Mert ha nem ismerem, ő elmondja.

– Egy napon roppant fontos rajoni elvtársak álltak meg az alszegi patkókovács, Marosi Dénes udvarán. Hívták Marosi elvtársat, hogy beszéljenek véle. Az inas azt mondta, most izzik éppen a patkó, várjanak egy kicsit. Csak tegye félre Marosi elvtárs azt az izzó patkót, mert nekik várakozásra idejük nincs, mondták a roppant fontos rajoni elvtársak.

Marosi Dénes félretette az izzó patkót, a pörölyt leverte a nadrágjáról és megállt a vendégek előtt. Mi a helyzet, kérdezte Marosi Dénes. A helyzet az, mondta az egyik rajoni ember, hogy a faluban kevés a párttag. Ez a legizzóbb kérdés ebben a mostani nemzetközi helyzetben. Nem a patkó. Legalább egy taggal több kell legyen. De már holnap. És szerezzen holnapig egy derék embert, aki vállalja a tagságot. Ezzel a derék emberrel pedig holnap reggel jelent­kez­zék a rajonnál. De vigyázzon, kit választ, mert vizsgáznia is kell annak a derék embernek. Politikából. Kommunizmusból. Már amit kérdeznek.

A patkókovács Marosi Dénes Marosi Gergőt szemelte ki. Mert ő volt a legközelebbi szom­szédja. Benne százszázalékban meg lehetett bízni minden vonatkozásban.

Lószekérrel indultak ketten Udvarhelyre. A rajonhoz. Marosi Dénes és Marosi Gergő. Pir­ka­datkor. A vizsgáztató bizottság ott ült a hosszú, piros asztal mellett. Fejük fölött bekeretezett fényképek. Lenin, Sztálin, s a többiek.

– Az elvtárs neve Marosi Gergely?

– Az, Marosi Gergely a nevem, mondta Marosi Gergő.

– Meg tudná mondani, kit ábrázol ez a fénykép? – kérdezte a vizsgáztató és Leninre mutatott egy pálcával. Marosi Gergő azt felelte, valami fejes lehet. Ha már ott van.

– És ez a fénykép kit ábrázol? – kérdezte a vizsgáztató, Sztálinra mutatva.

– Az is valami fejes lehet. Ha már ott van, felelte Marosi Gergő.

– Ezt az embert vigye ki innen, mondta a patkókovácsnak a vizsgáztató.

Az ajtóban azt súgta valaki a patkókovács Marosi Dénesnek, szégyellje magát Marosi elvtárs, hogy ilyen embert hozott magával. Szégyellje magát.

Beültek ketten egy udvarhelyi kocsmába. Egész nap egy árva szót nem szóltak egymáshoz. Csak az éhes és szomjas lovak patkójának koccanásakor emelte föl fejét a búbánatos patkó­kovács, Marosi Dénes. Mert aznap a lovai nem ettek, nem ittak.

Zárás után fölültek a szekérre. Szép, holdvilágos éjszaka volt, kocogott velük a szekér a szép, holdvilágos éjszakában. Hazafelé. Egy árva szót nem szóltak egymáshoz. A faluba érve azt mondta Marosi Dénes Marosi Gergőnek, nagy szégyent hoztál reám, Gergő! Nagy szégyent... Marosi Gergő csodálkozva kérdezte Marosi Dénestől, maga törődik, bátyám?

Ennyi a történet, mondta az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska. Ha akarok, tanuljak belőle, ha akarok, ne tanuljak. Ő elmondta.

Lehet, hogy valamit tanultam belőle. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrom­mal vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek törődne? Ma vannak, holnap nincsenek.