Rufus Griscom: Most úgy gondolok a történetünkre, mint ami néhány évvel korábban kezdődött. (AV: Ez így van.)

 

RG: Talán emlékszel, hogy fülig szerelmesek voltunk.

 

AV: Valóban.

 

RG: Akkoriban egy egészen másmilyen web-oldalt üzemeltettünk. Ez volt a Nerve.com, aminek az alcíme -- "malacságokról, igényesen". Ez elvileg, és remélhetőleg a gyakorlatban is, egy ügyes on-line magazin volt szexről és kultúráról.

 

AV: Ez azután elindított egy randi-oldalt. De értik a tréfát, ami ebből kisült: A szexből gyerek lesz. Ha követik a Nerve utasításait, a végén a Babble-n kötnek ki, ahogyan az velünk is történt. Lehet, hogy harmadjára egy öregeknek szóló oldalt indítunk majd egyszer. Meglátjuk.

 

RG: De számunkra a Nerve és a Babble közti átmenet nem csupán az élethelyzetünkön múlott ami persze idevág, hanem sokkal inkább azon óhajunkon, hogy nagyon őszintén szóljunk olyan dolgokról, amelyekről az emberek nem nagyon tudnak nyíltan beszélni. Úgy tűnik nekünk, hogy amikor az emberek kezdik rejtegetni a dolgokat, elkezdenek hazudozni, akkor válnak a dolgok igazán izgalmassá, ezekbe a témákba fogunk belemenni. És fiatal szülőként meglepve tapasztaltuk, hogy szinte több a tabu a szülöi szerep, mint a szex körül.

 

AV: Így igaz. Így hát azt gondoltuk, a korai évek csodálatosak voltak, de egyszer s mind tényleg nehezek. És úgy érezzük, hogy a nehézségek közül némelyiknek a szülöi szerep körüli téves hírverés volt az oka. (Nevetés) Előfizettünk egy csomó magazinra, megtettük, amit azok előírtak számunkra, de tényleg, mindenütt, ha körülnézünk, ehhez hasonló képekkel találkoztunk. És úgy csöppentünk bele a szülőí szerepbe, hogy azt vártuk, hogy a mi életünk is ilyen lesz. Mindig süt ránk a nap és a gyerekeink sosem sírnak. Mindig jól ápolt és kipihent leszek. Valójában pedig egyáltalán nem ez történt.

 

RG: Amikor letettük azt a szülőknek szóló csillogó magazint, amit épp néztünk azokkal a bájos képekkel, és a saját nappalinkra pillantottunk, az inkább valahogy így nézett ki. Ez itt a három fiúnk. Persze nem sírnak meg visítanak állandóan. De három fiú esetében elég nagy az esélye annak, hogy legalább egyikükkel nem nem nagyon bír az ember.

 

AV: Igen, láthatják, hol következett be a szakadás nálunk. Valóban azt éreztük, hogy jelen tapasztalatainknak semmi köze ahhoz, amire számítottunk. És ezért elhatároztuk, hogy átadjuk azokat egyenest a szülőknek. Tényleg meg akartuk értetni velük őszintén, hogy valójában mit jelent szülőnek lenni.

 

RG: Tehát, ma szeretnénk megosztani önökkel négy tabut a szülői szerepről. Persze jóval több, mint négy olyan dolog van, a szülői szereppel kapcsolatban, amiről nem tudunk beszélni. De most csak négy ilyet szeretnénk megosztani önökkel, négy olyat, ami különösen érintett minket személyesen. Először, az egyes számú tabu: nem beszél senki arról, hogy nem szeretett bele rögtön az első percben a gyerekébe. Élénken emlékszem, amint ott ülök a kórházban. Az első gyerekünk szülésével voltunk éppen elfoglalva.

 

AV: Voltunk vagy voltam?

 

RG: Óh, bocsánat! Rossz személyragot használtam. Inkább Alisa volt elfoglalva az első gyerekünk szülésével -- (AV: Köszönöm.) -- és én ott voltam egy fogókesztyűben. A karjaim széttárva. A nővér jött felém ezzel a gyönyörű gyerekkel. És emlékszem, ahogyan közeledett, szinte hallottam a barátaim szavát, "Abban a pillanatban, amikor a kezedbe adják a babát, érezni fogod, hogy valami olyan óriási szeretet áraszt el, amilyet még soha nem tapasztaltál." Felkészültem hát a pillanatra. Jött a baba, és fel voltam készülve rá, hogy ez a tömérdek szeretet kishíján ledönt a lábamról. És ehelyett, amikor a babát a kezembe tették, az valami különös pillanat volt. Ez a kép szó szerint néhány pillanattal az után készült, hogy a babát a kezembe adták, és én átvettem. És láthatják, hogy csillog a szemem. Méységes mély szeretet és a gyengédséget éreztem -- a feleségem iránt -- , hogy itt ez a valami, ami egy egészséges gyereknek látszik. És persze az egész olyan álomszerű volt. Úgy értem, meg kellett, hogy nézzem a szalagocskát a csuklóján. Hitetlenkedtem: "Biztos, hogy a mi gyerekünk?" Minden nagyon emlékezetes volt. De az az érzés ott, akkor a gyerekkel kapcsolatban, az egészen más volt, mint amit most, öt évvel később érzek.

 

És itt valami eretnek dolgot tettünk. Rajzoltunk egy diagramot a gyerek felé irányuló szeretetünkről. (Nevetés) Tudják, ez eretnek cselekedet. Nem szabad a szeretetről diagramot rajzolni. Azért nem szabad, mert úgy gondolunk a szeretetre, mint ami vagy van, vagy nincs. Vagy szerelmesek vagyunk, vagy nem. Vagy szeretünk, vagy nem. Én meg úgy gondolom, hogy valójában a szeretet, az egy folyamat. Az a gond azzal, ha a szeretetre úgy gondolunk, ami vagy van, vagy nincs, hogy ettől indokolatlanul úgy tekintjük, hogy a szeretetünk hamis, vagy nem megfelelő. Természetesen én most itt az apai tapasztalatokról beszélek. De azt hiszem, sok férfi átélte ezt az érzést az első hónapokban, esetleg az első évben, hogy érzelmei valamilyen értelemben nem megfelelőek.

 

AV: Örülök, Rufus, hogy előhoztad ezt, mert észrevehetik, hogy lesüllyed az első évben érzelmileg, ott, amikor én csináltam a munka nagy részét. Azon viccelődtünk az első hónapokban, minden gyerekünknél, hogy ez itt a Rufus bácsi. (Nevetés)

 

RG: Én egy nagyon gyöngéd, szerető bácsi vagyok.

 

AV: Valóban, és gyakran ugratom Rufust, amikor jön haza, hogy nem vagyok biztos benne, hogy felismerné-e a gyerekünket más gyerekek között. Itt egy feleletválasztós kérdés Rufusnak.

 

RG: Ajajj!

 

AV: Nem akarom nagyon kínos helyzetbe hozni. Három másodpercet adok neki.

 

RG: Ez nem ér. Ez egy beugratós kérdés. Ugye nincs is köztük?

 

AV: A 8 hetes fiúnk itt van valahol, ezek között. És kíváncsi vagyok, hogy felismeri-e Rufus hirtelenjében.

 

RG: A bal szélső az. (AV: Hát nem!)

 

(Nevetés)

 

RG: Hát ez durva.

 

AV: Nincs mit mondanom.

 

(Nevetés)

 

Áttérek a kettes számú tabura. Nem beszélünk arról, hogy milyen magányossá válhat valaki attól, hogy babája van. Kifejezetten élveztem a terhességet. Nagyon jól éreztem magam a körülöttem lévő társaságban. Úgy éreztem, hogy mindannyian részesei az én terhességemnek azzal, hogy számontartják, mikorra várom a babát. Úgy éreztem, hogy én vagyok az emberiség jövőjének letéteményese. A kórházban is ugyanígy folytatódott, egész feldobva éreztem magam. El voltam árasztva ajándékokkal, virággal és látogatókkal. Csodálatos volt. De amikor hazamentem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, hirtelen bezártnak, elzártnak a külvilágtól. És nagyon meglepett ez az érzés. Számítottam rá, hogy nehéz lesz, lesznek álmatlan éjszakák, az állandó etetések, de nem vártam, hogy megtapasztalom az elzártságot és a magányt. És csodálkoztam, hogy erről nem beszélt nekem senki, hogy ezt fogom érezni. És felhívtam a nővérem, aki nagyon közel áll hozzám, és három gyereke van, és megkérdeztem, hogy miért nem szólt nekem erről, hogy lesz ez az iszonyú elszigeteltség-érzésem. És azt mondta -- sosem felejtem el -- "Ez nem az a dolog, amiről szívesen beszél az ember egy kismamának, aki az első gyerekét várja."

 

RG: És persze mi meg úgy gondoljuk, hogy pontosan ez az, amit el kellene mondani az első babájával várandós anyukáknak. És persze ez az egyik olyan téma, amivel kapcsolatban úgy gondoltuk, hogy a nyíltság és a nyers őszinteség valamennyiünk számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jó szülők legyünk. És nehéz nem észrevenni, hogy ennek az elszigeteltségnek az egyik oka a modern világunk. Alisa tapasztalata egyáltalán nem egyedülálló. A megkérdezett anyák 58 százaléka számolt be a magányosság érzéséről. Közülük 67 százalék különösen magányos volt, amikor a gyerek 5 évesnél fiatalabb volt -- valószínűleg leginkább 2 év alatti. Amikor erre felkészültünk, utánanéztünk, hogy másutt a világban hogyan kezelik ezt az időszakot, mert hogy itt, nyugaton 50 százaléknál kevesebben élünk a családunk közelében, ami, szerintem, az egyik oka annak, hogy olyan nehéz ez az időszak. Nézzünk egy példát a sok közül: Dél-Indiában van ez a "jholabihari"-nak nevezett szokás, ami szerint a várandós anya a hetedik vagy nyolcadik hónapban az édesanyjához költözik és átesik egy csomó rituálén, szertartáson, megszüli a gyereket és csak jó néhány hónappal a szülés után tér vissza a saját családjához. És ez csak az egyike azon lehetőségeknek, amivel más kultúrák, úgy gondoljuk, könnyítenek ezen a magányos időszakon.

 

AV: A hármas számú tabu: Nem beszélünk a magzat elvesztéséről -- én ma mégis beszélni fogok az enyémről. Azután, hogy meglett Declan, átértékeltük várakozásainkat. Azt gondoltuk, hogy ezt újra végig tudjuk csinálni, azt hittük, tudjuk már, mire számíthatunk. És nagyon boldogok voltunk, hogy újra teherbe estem. Hamarosan kiderült, hogy fiúnk lesz. Az ötödik hónapban voltam, amikor megtudtam, hogy elvesztettük a gyereket. Ez itt épp a legutolsó felvétel róla. Ez persze nagyon nehéz időszak volt -- nagyon fájdalmas. Amíg a gyászmunkát végeztem, magam is elcsodálkoztam, hogy látni sem akarok senkit. Legszívesebben elbújtam volna egy odúban. És tényleg kigondoltam, hogy hogyan fogom előkészíteni a visszatérésem a szokásos környezetembe. Azt hiszem, ahogyan akkor éreztem, az valóban mélyen a zsigereinkben van. Szégyent éreztem -- zavart, és őszintén -- hogy valamilyen értelemben elbuktam abban, amire genetikailag teremtve vagyok. Ez persze elgondolkodtatott, hogy ha nem lehetne több gyerekem, akkor annak milyen következményei lesznek a házasságomra, és rám, mint asszonyra nézve. Ez tehát nagyon nehéz időszak volt. Ahogyan komolyabban kezdtem ezt feldolgozni, kezdtem kimászni abból az odúból és beszélgetni más emberekkel. És tényleg megleptek azok a történetek, amikkel elárasztottak. Azok az emberek, akikkel nap mint nap beszélgettem, együtt dolgoztam, barátaink voltak, családtagok, akiket régről ismertem, sosem mondták el korábban a saját történetüket. És emlékszem, hogy mit éreztem, ahogyan ezek a történetek előjöttek a homályból. És úgy éreztem, hogy véletlenül megtaláltam az asszonyoknak ezt a titkos társaságát, aminek íme már én is a tagja vagyok, és ez egyszerre volt megnyugtató és aggasztó. És úgy gondolom, a vetélés, az egy láthatatlan veszteség. Nem nagyon van közösségi támasz az ilyen helyzetben. Nincs semmi szertartás, rítuálé, szokás körülötte. Halálesetnél a temetéskor -- azt hiszem -- az élet előtt tisztelgünk, és akkor ott a közösség támogatása. És ez az, ami hiányzik akkor, amikor egy asszony elveszti a magzatát.

 

RG: És ez persze nagyon rossz, mert ez elég gyakori és megrázó tapasztalat. A terhességek 15 - 20 százaléka vetéléssel végződik. Ezt megdöbbentőnek tartom. Egy felmérés szerint a nők 74 százaléka mondta azt, hogy a vetélést részben saját kudarcként élte meg, ami elképesztő. És megdöbbentő, hogy 22 százalék válaszolta, hogy eltitkolná a vetélést a házastársa előtt.

 

Na, a négyes számú tabu: nem beszélünk róla, hogy az átlagboldogságunk csökkent, mióta gyerekünk van. Az elvárt szöveg, hogy az életem minden tekintetben lényegesen jobbá lett, mióta részese lettem a szülés és a család csodájának. Sosem fogom elfelejteni, élénken emlékszem erre a napra, első fiúnk, Declain kilenc hónapos volt, és én ültem a díványon, és Daniel Gilbert csodálatos könyvét olvastam: "Belebotlani a boldogságba". És már úgy a kétharmadánál jártam, és volt ott egy grafikon a jobb oldalon -- a jobb oldalon -- feltettük ide " Az elképzelhető legrémisztőbb diagram egy újdonsült szülő számára" Ez a diagram négy, egymástól teljesen független tanulmányból áll össze. Szembetűnő itt ez a meredek esése a házastársi elégedettségnek, ami - tudjuk jól - közel egybeesik, a tágabb értelemben vett boldogsággal, és ez nem is emelkedik újra egész addig, amíg az első gyerek egyetemre nem megy. Szóval, itt ülök, nézem az életem következő két évtizedét, itt ez a szakadék a boldogságban, és a közmondás szerint a kocsinkkal egyenest felé tartunk. El voltunk keseredve.

 

AV: Talán el tudják képzelni, hogy az első néhány hónap nagyon nehéz volt, de már túl voltunk rajta, és akkor tényleg megdöbbentett ez a tanulmány. Alaposabban utána akartunk nézni a dolognak, abban bízva, hogy csak találunk valami reménysugarat.

 

RG: És azért is remek dolog, hogy van ez a web-oldal a szülők számára, mert meg tudtuk nyerni ezt a kiváló riportert, hogy csináljon interjút azokkal a szakemberekkel, akik ezt a négy tanulmányt készítették. Azt mondtuk, hogy itt valami nem stimmel. Hogy itt valami hiányzik a tanulmányból. Képtelenség, hogy ez ilyen rossz legyen. Liz Mitchell kiváló munkát végzett ebben a témában. Meginterjúvolta a négy tudóst, és ugyancsak készített egy interjút Daniel Gilberttel. És valóban megtaláltuk a reménysugarat. Tehát a mi tippünk a következő: hihetőnek tűnik az átlagboldogság vonala. Az átlagboldogság nem a lényeget ragadja meg, mert amiről szól, az nem a pillanatról pillanatra megélt élmény. És amire mi gondoltunk, az az, amikor belemerülünk egy pillanatról pillanatra megélt élménybe. Mindannyian emlékszünk még arra, hogy gyerekként még a legapróbb dolog is -- és látjuk most is a gyerekeink arcán -- a legapróbb dolog is hihetetlen elragadtatásba repített, és a következő pillanatban egy másik semmiség a teljes kétségbeesés mélységébe taszított. Valami szenzációs ezt megfigyelni, és mi magunk is emlékszünk rá. És persze, ahogyan öregszünk, az évek csillapítólag hatnak.

 

Ahogyan öregszünk, kiegyensúlyozottabbak leszünk. És a körülményektől függően, úgy a 20-as 30-as éveinkben, megtanuljuk határok közé szorítani boldogságunkat. Kezdünk rájönni az ilyenekre: "Hát, elmehetnék arra a koncertre és ott valami egészen felkavaró élményben lehetne részem, amitől libabőrös leszek, de sokkal valószínűbb, hogy rámjön a klausztrofóbia és még csak egy sört sem fogok tudni inni. Így inkább nem megyek. Van egy jó hi-fim otthon. Így inkább nem megyek." Így az átlagos boldogság emelkedik, de elveszítjük az elragadtatásnak azokat a pillanatait.

 

AV: Ja, és akkor jön az első gyerek. És akkor alávetjük magunkat újra ezeknek a magasságoknak és mélységeknek -- a magasságok: az első lépések, az első mosoly, amikor a gyerek először olvas -- a mélységek az otthonunk minden este 6-tól 7-ig. De tudjuk, hogy valami csodálatos módon áldozunk a függetlenségünkből, úgy, hogy ez értelmet ad az életünknek, és ez így örömteli számunkra.

 

RG: És így, gyakorlatilag becseréljük az átlagos boldogságot. Lemondunk bizonyos mértékig a nyugalmunkról és biztonságunkról ezekért a felemelő pillanatokért. Szóval, szó sincs arról, hogy mi ketten, a családdal, a három kisfiúnkkal, ettől valami reménytelen helyzetben lennénk. Van itt még egy másik dolog is az esetünkben. Megsértettünk még egy tabut a saját életünkben is. Ez egy ráadás tabu.

 

AV: Gyorsan egy tabu ráadásként, csak önöknek: nem lenne szabad együtt dolgoznunk, különösen nem három gyerekkel -- és mi mégis ezt tesszük.

 

RG: És voltak is fenntartásaink eleinte. Mindenki tudja, hogy egyáltalán nem lenne szabad a házastársaknak együtt dolgozniuk. Valóban, amikor először mentünk pénzt szerezni a Babble-hoz, a befektető azt mondta, "Semmiképp nem fektetünk be olyan cégekbe, amit férj és feleség közösen alapít, mert az külön kockázatot jelent. Rossz ötlet. Ne csinálják!" És persze mi mentünk tovább. Megcsináltuk. Összegyűjtöttük a pénzt és örülünk, hogy megcsináltuk, mert az életünknek ebben a szakaszában az időnek vagyunk leginkább a szűkében. És ha tényleg szeretjük a mindennapi munkánkat -- és mi szeretjük --, valóban komolyan vesszük a kapcsolatunkat, akkor ez az egyetlen lehetőségünk, amit tehetünk. Az utolsó kérdésünk, amit felteszünk magunknak: el tudjuk vajon együtt érni, hogy a boldogság-diagramunk emelkedjék? Az jó, hogy vannak ezek az átszellemült boldogság pillanatok, de ezek néha nagyon gyorsan elszállnak. De mi van az boldogság átlagának vonalával? Feljebb tudjuk ezt egy kicsit tornázni?

 

AV: Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a "boldogságunk", amiről beszéltünk, azért alakult így, mert úgy lettünk szülők -- és ez persze igaz más hosszú távú társulásokra is -- hogy másra számítottunk. Ha megvannak a megfelelő elvárásaink, és hozzá a kezelésük módja, akkor, úgy gondoljuk, az nagyon örömteli tapasztalat lesz.

 

RG: És így ez valami -- És úgy gondoljuk, sok szülő úgy jár -- mint ahogyan mi is -- , hogy összecsomagol egy európai útra, alig várja, hogy mehessen. Kiszáll a gépből, kiderül, hogy Nepálban van, túrázni. Nepalban túrázni különleges élmény, különösen, ha megfelelőképp csomagoltunk össze, és tudjuk, miért jöttünk, és felkészültünk rá. Így a lényeg ma számunkra nem a reményt adó őszinteség, pusztán az őszinteség kedvéért, hanem az a remény, hogy azzal, hogy őszintébbek, nyíltabbak vagyunk ezekben a dolgokban, ezáltal együtt felemelhetjük ezt a boldogság-vonalat egy kicsit.

 

RG + AV: Köszönjük.

 

(Taps)