– Miért nem írsz már rólam is valamit? Mindegy, hogy mit. Csak lehetne írni rólam is...

– Meg sem tudlak szólítani. Nem ismerem a katonai rangjelzéseket. Mi vagy te? Ezredes, vagy generális?

– Olyasmi. Te tudod, hogy én már gyermekkoromban katonai pályára készültem. A trójai háborúkról olvastam, Nagy Sándorról, Napóleonról. Szerettem a hadvezéreket. Magam elé képzeltem a nyerítő lovakat, az ágyúfüstöt, a gyönyörű ütközeteket. Legjobban Nagy Sándort szerettem. Baráti ember volt. Igazi, jó, baráti ember. Te is az vagy! Igazi, jó, baráti ember. Miért nem írsz rólam is valamit? Ez a Nagy Sándor, hogy visszatérjek, a Perzsa háborúja előtt falvakat, városokat, kastélyokat, palotákat ajándékozott a tisztjeinek. Az egyik meg is kér­dezte, hát Sándor, neked mi marad? Nagy Sándor azt felelte, nekem a remény marad. Hát nem az az igazi ember, akinek elég a remény?

– Azért ennek a Sándornak Perzsia sem volt elég...

– Ilyen a háború. Az embert elkapja a hév, látván, hogy nyomában birodalmak hullanak szét és birodalmak születnek. Szinte a semmiből. És mindig fölbukkan egy újabb remény. És ott van a stratégia! És ott van a taktika! Tudod te azt, hogy az egész történelem csupa stratégia és taktika? De eljöttek ezek a bolond békeidők. Mit kezdjek most magammal ebben a bolond békeidőben? Miképpen mutathatnám meg, hogy én is jó vagyok valamire? Ezt írd meg rólam. Ha van hozzá tollad.

– Jó nyugdíjad lehet...

– Az van. Jó nyugdíjam. Igen is, jó! Mit csináljak azzal a sok pénzzel? Áztassam a lábam valamelyik távoli óceánban? Kiöregedtem már az utazásból. És mire kaptam én azt a jó nyugdíjat? Mert ebben a bolond békeidőben nem volt alkalmam fölmutatni semmit. Még egy kis eldugott fegyverraktárat sem őriztem. Hogy ne robbanjon föl. Annyit sem bíztak reám. Sem egy röpteret. Tudod, mit bíztak reám? A katonák tornacipőjét. Hogy vigyázzak a torna­cipőkre. Voltak beosztott raktárosaim. Minden év végén megszámoltattam velük, hány torna­cipőjük van a katonáknak. Hatszáz, vagy nyolcszáz? Amennyi volt, annyi volt. Beírtuk s kész.

– Erre adták neked azt a magas rangot és a sok csillagot a válladra?

– Főleg erre adták. Mert béke idején úgy van. Minden év egy csillag. Egy grádus. Teltek az évek és gyűltek a csillagok. Semmi stratégia, semmi taktika. Csak tornacipő. Ez volt az életem ebben a bolond békeidőben.

– Valahol mindig háború van. Ne veszítsd el a reményt...

– Afganisztánra gondolsz? Mert ott az van, háború. De az a háború nem öreg embernek való. Még fiatalnak sem való. Manapság bebújik a katona egy tankba, hogy ne is lássa az ellenség. Semmi stratégia, semmi taktika. A katona pénzért megy háborúba, s ha fölrobbantják a tankját, hős lesz belőle. Temetésekor koszorúzás. Ha nem robbantják föl, számba sem veszik. Ezek a mai háborúk sem igaziak. Az ember maga ki sem látszik ezekből a háborúkból. Ezért csak áldozatok vannak, hősök nincsenek. Ilyenek ezek a bolond békeidők...

– Legalább ép ember vagy. Ismered a stratégiát, a taktikát. Ha szüksége lesz rád a hazának, tanácsot kérhetnek tőled. Nem is látszik meg rajtad, hogy nyugdíjas lettél. Legalább ép ember vagy...

– Az vagyok. Ép ember. Túlságosan is ép! Csak a fogaim... Épp most csináltattam protézist. De azt mondja az orvos, olyan szabályos, sima a szájpadlásom, hogy ott meg nem áll semmi. Sehol egy kicsi árok benne, egy kidudorodás, egy mélyedés, amibe az a protézis meg tudna kapaszkodni. Azt mondja, nekem nem lehet tisztességes protézist csinálni. Túlságosan ép a szájpadlásom. Ezért hull ki a protézis. Oda jutottam, hogy a nagy rangom, jó egészségem, tökéletes testi épségem mellett nem tudok megrágni egy gyönge hagymaszárat. Akkor mire jó az én épségem? És a jó nyugdíjam mire való? Rendben van, nem rágok többé gyönge hagy­ma­szárat. De mit tudnék mégis fölmutatni? Hogy nem éltem hiába? Mutassak föl egy tornacipőt? Hogy lássa a világ, jól vigyáztam a tornacipőkre? Ezt írd meg! Ha van tollad. Mit mutassak föl ebben a bolond békeidőben?