– Te, Emma, add kölcsön mára ezt a gyermeket! – mondta nagyapám az én anyámnak. – Hogy ültessem föl a boronára. Nehezéknek. Minek vigyek én követ a mezőre, amikor itt ez a gyermek? Éppen jó lesz nehezéknek.

Anyámnak nem tetszett ez a kölcsönkérés. Mert azt válaszolta:

– Maga odatenné ezt a gyermeket a télire eltett káposztája tetejére is. Hogy üljön ott egész télen. Kő helyett. Nehezéknek. Ha elférne a hordójában. De ha olyan nagyon kell, hát vigye. Nehezéknek...

Hitvány, rázós mesterség volt a boronán való ülés. És szégyenletes. Csak ülni egy borona tetején. Kapaszkodva. Nehezéknek.

Egy fordulónál megállt pihenni az öreg. És azt mondtam neki:

– A maga beosztása sokkal jobb, mint az enyém. Csak megy, nagy büszkén az ökrei előtt. Én pedig attól félek, hogy ez a borona összerázza a gondolatokat is a fejemben. A jó gondolatok összekeverednek a hitvány gondolatokkal, s a végén nem tudom őket külön választani. Attól félek.

– Hát vannak neked gondolataid, amik össze tudnak keveredni? – kérdezte fitymálólag az én nagyapám.

Mondtam, lennének...

– Akkor mondj nekem egy jó, s egy hitvány gondolatot a fejedből!

– Egy jó gondolat az lenne a fejemből, hogy jobb dolga van az asztalokon heverő, papirost nyomó nehezéknek. Mert a papiros nem rázza a nehezéket. Egy rossz gondolat pedig az lenne a fejemből, hogy én mától fogva semmiféle boronálásban részt nem veszek. Mert nem szere­tem a boronálást.

Évekkel később olvasom, mit ír Pázmány Péter 1613-ban. Azt írja: „A hamisságot egyébbel hazugságnál béboronálni nem lehet”.

Érdekes, soha nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, össze kell boronálni a nagyszerű dolgokat a gyönyörűséges dolgokkal. Összeboronálni mindig valami hitványságot szoktak. Nézeteltérést, veszekedő társakat, civakodókat, egymáshoz nem illő párokat.

Aztán itt van Pallas. Ő azt mondja: „A boronálás a talajművelés azon módja, amely szerint a talaj felső rétegét megporhanyítják, anélkül, hogy megfordítanák.”Milyen öreg már ez a Pallas! És milyen jól mondja! A boronálás csak a talaj felső rétegét érinti. Meg nem fordítja.

Mifelénk soha nem emlegették azt a szót, hogy Trianon. Talán csak egyszer hallottam. Valaki azt mondta akkor, ez el van boronálva. Szomorúan, sóhajtva mondta. Mint aki tudja, mi az értelme ennek a szónak. De ami el van boronálva, azzal ő sem foglalkozott.

Most olvasom, hogy egy barátom nagy, vastag és nehéz könyveket szándékszik kinyomtatni. Készül a nehezék a boronára. Hogy ezt a dolgot újra elboronálja. Pedig ő is jól tudja, hogy a boronálás ezt az ügyet meg nem fordítja. Ahogy Pallas mondja.

Hát csak fabrikálja a nehezékeket az én barátom. Ha még soha nem ült fogas boronán, hány­kolódva. Énnekem nyugodt a lelkem. Nem én boronáltam el azt, ami el van boronálva. És nem is szeretek semmiféle boronálást.