Fejezet, melyben világossá válik, hogy a tárgyaknak nemcsak lelkük,
hanem testük is van

Az Óra és a Kép

      A falon, az asztal fölött ízléses légyszarral, brüsszeli pókhálóval felcicomázott kép lóg. Ismeretlen mester munkája. Később, amikor felismerték – magyarázza Gebe -, a festő nevet változtatott. Kovács János, vagy Iványi Grünwald Béla? Nem emlékszem. Elfáradtam, ledőlök egy kicsit. Hatkor ébresszetek fel!
      Hogy ez mit jelent pontosan, senki sem tudta. Gebén nem látszott sem a fáradt figyelmetlenségnek, sem a viccelődő szándéknak semmi jele. Nehezen megfejthető az emberi lélek: az óra ugyanis – Bélától tudjuk – nyolc éve hat órát mutat. Még emlékszik a kakukk elgyötört hörgésére, amire édes jó anyja is felkapta a fejét, pedig nagyot hallott, amióta a Nagy Háborúban tanyájuk mellett felrobbant egy gránát. El is határozták, hogy ha vége lesz a háborúnak, beköltöznek a városba. Hiába, ilyen az ember! Éppen egy ezüst karkötőt dörzsölt fényesre, amikor az a dolog történt az órával. Kakuuuuukk! – és azóta hat óra. Nem vitt rá a lélek, hogy megzavarjam szegény madár álmát. Meg ugye – kajánkodik Gebe -, neked nem művészt beszerezni egy-két zsebórát!
      A kép valaha ábrázolhatott valamit.
 Gebe szerint „Antilopra vadászó tigrisek a szavannán telihold idején” a kép címe.
 Sanyi csendéletre esküszik. (Ott, az ott lenn, a sarokban, pontosan olyan, mintha egy lehullott pipacsszirom lenne!)
 A Főnök csak, mint Csikágót emlegeti, kifejezve meggyőződését, hogy a kép A Nagy Chicagoi Bankrablásról szól.
 Gizike leánykori arcképét fedezi fel benne. (Még a festőre is emlékszik, akinek ereszcsatornák sarki találkozásánál elhelyezett bádogdíszhez hasonló anyajegy volt a tomporán.)
  Hetedik csak annyit szokott megjegyezni a kép előtt állva: „Hát nem egy Márffy Ödön, még csak nem is egy Leonardo da Vinci!” Különösnek tűnő értékrendjét az alakította ki, hogy évekkel ezelőtt egy (hamis) Leonardoért négy hónapot, míg egy (valódi) Márffyért két évet kapott.
  Béla még nem töprengett a kép előtt.
       Kosztolányi az összes hipotézist elfogadhatónak tartotta, ezt azonban nem mondhatta meg nekik, hiszen mindegyikük a kizárólagosság igényével interpretálta a művet. Gondolt arra, hogy összevonja az értelmezéseket. (Gizike antilopháton, kezében virágcsokorral közeledik a chicagoi bank felé) Elvetette, biztos volt benne, hogy ismerősei megsértődnének. Megelégedett hát a minden fantáziát nélkülöző, de senkit sem bántó címmel. Egy parázs esztétikai vita végén, mikor is Sanyi a Széptől (és a fröccsöktől) megrészegülve nekiszegezte a kérdést (és a bicskáját): „Maga szerint mi az, nagyokos?”, Kosztolányi így felelt: „Egy kép a falon”.
    Gyanakodva nézték az arcát, vajon tréfál-e? Nem. Beletörődtek. Látszólag.
    Mert éjszaka Gebe sebzett antilopokról, Sanyi vadvirágos tarka rétről, a Főnök vastag dollárkötegekről álmodott. Gizike pedig élete azon szakaszán hortyogott hangosan a másik szobában, amikor még másképpen volt csúnya.

A Pókháló
 
A szekrény és a mennyezet közötti tér egy hűvös őszig egy jól megtermett keresztespóké volt. Ma már csak hálófoszlányok csüngnek ott. A szálakra por rakódott, csimbókok lógnak alá. Ha a huzat veszi a fáradságot és felkúszik oda, a hajdani mestermű kísérteties mozgásba kezd. Szépsége rég elmúlt.
 A Pók Bélától kapott lovagi címet (az ütés ceremóniája természetesen elmaradt), ám csakhamar Gebe kedvencévé vált. Öreg volt már, mind a nyolc lába ízületes, hálója gondozatlan. Gebe segített bestoppolni a veszélyesebb lyukakat.(Gizikét kérte erre – mégiscsak nő! -, aki azzal hárította el a megtiszteltetést, hogy bár volt a praxisában szabó is, takács is, az egyik csak átutazóban járt a városban, a takácsot pedig felesége akadályozta meg abban, hogy tudását átadja Gizikének.)
Enni is Gebe adott neki. Szorgalmasan fogdosta a kiválasztott legyeket, s precízen elhelyezte őket a hálóban. Nézte, ahogy öreg komája bekebelezi a közös zsákmányt, közben ezt mondogatta: „A légy a cukrot szereti, a Lovag a legyet, hamm!” Egyszer Sanyi megkérdezte: „És a cukor mit szeret?” Három teljes percre megfagyott a szoba levegője, pedig a nemrégiben lopott öntöttvas kályha úgy telezabálta magát, hogy a platnija vörösizzásig hevült.
Gebe szerint ez a három perc okozta a pók halálát. Meghűlt, étvágytalanná vált, pár nap múlva végleg elszenderedett. Elsiratták, eltemették, ahogy illendő.
Így volt-e, nem-e? Egy biztos: Gebe karácsonyig nem szólt Sanyihoz.

A Tükör

Kosztolányi Dezső Karinthy Frigyesnek is megmutatta, bemutatta a szobát.
Álltak a tükör előtt. Nem kellett pofákat vágni, a tört üveg elemében volt, szellemesnél szellemesebb grimaszokat adott vissza. Mint ők a nyelvvel, úgy játszadozott az arcukkal, szétszedte, összerakta, kifacsarta, megnyújtotta vagy rövidítette vonásaikat. A játék tetőpontján, egy extatikus pillanatban azt találta ki, hogy fantomképet csinál a két arcból.
Megszületett Kakosztolányi Frizső, vagy ha jobban tetszik, Korinthy Deres.
- Kakofónia!
- Korinthoszi derű!
- Mindkettő egyszerre!
- Elnézést, de nem olimposzi az a derű? – Hetedik már jó ideje ott állt mögöttük. A tükör az istenekért sem jelezte volna, nehogy elrontsa a hangulatot.
- Olimposzi, korinthoszi… Görög, görög! Egyre megy!
          Hetedik ígyen szónokolt a két jeles ember előtt.
- Ilyen környezetbe illenék-e sértetlen, ép tükör? Nem! Még ha illenék is, hamarosan eltörne! Korunk a törött tükrök kora, miért lenne kivétel Béluskáék szobájának dísze?
- Gondolom, azért nem filozófiai megfontolásból tört össze! – jegyezte meg Karinthy.
- Kitelik tőle, de nem. Egy külső munkatárs, Tulok tehet róla. Nőügy, vagy szakmai kudarc miatt, nem emlékszem pontosan, Tulok mélyponton volt. Túl azon a fázison, amikor bajaiért a világot okolja az ember. Tulok mindenért önmagát hibáztatta. Ideállt a tükör elé, hatalmasat köpött. A műfogsora kirepült, és… Látják az eredményt.
     Karinthy nem győzte dicsérni a nagyszerű fiziológiai teljesítményt, Kosztolányi a szenvedés, az elkeseredés mélységein elmélkedett.
      A Tükör azon tűnődött, miért nem köpött akkor vissza.
      Be kellett látnia, hogy lehetőségeink végesek!


A Lavór


    Nem mindenkinek adatik meg, hogy – még ha rövid időre is – trák áldozati edény legyen az i.e. 7. századból! Neki megadatott, mégis elégedetlen.
Sanyi ott az éjszaka sötétjében, a gyufalángnál az utcanév táblákat betűzgetve nem gondolta, hogy tévedése (a Rúd utca 19. helyett a Rimaszombati út 38-ba tört be) törést okoz a lavór lelkében és zománcán! Mikor megbízója, a Főnök a mosdótálat Sanyi fejéhez vágta ezen szavak kíséretében: „Hiszen ez egy közönséges lavór!”, hősünk beteg lavórrá lett. Az sem vigasztalta, hogy a Nagy Istenanya, Bendisz illuminált papja is hasonlóan fogadta volna, ha egy trák Sanyi vele állít oda az áldozatbemutatás színhelyére. Talán még kacifántosabban fogalmaz, feltéve, hogy a trákoknak volt szavuk a zománcozott lavórra.
     E kudarc mellé társult a már-már irigységig fajuló féltékenység a tükörrel szemben. Fájlalta, hogy neki vízre van szüksége ahhoz, amit a tükör önerejéből képes megcsinálni.
     Szóval, nem érezte jól magát a zománcában!
     Voltak – hisz a boldogtalanság levesében az a csipetnyi boldogság a fűszer -, persze voltak boldog pillanatai is!
     Három.
     Mikor Kosztolányi könnyezve felidézte a gyerekkori „tengeri csatákat”, és megsimogatta a peremét.
     Mikor a Főnök rajta magyarázta el egy rablás tervét, mert a lepattogzott zománc foltjai éppen a kiszemelt házat és környékét rajzolták ki. Ekkor a lavór is beleadott mindent! Egyik foltján például még a táskás szemű, másnapos, az üzlet ablakánál álló sarki fűszeres is látszott, mélységes aggodalommal arcán a felesége miatt, aki a sárga tapétás belső szobában küzdött leánygyermekük világrahozataláért.
     Harmadik boldog pillanatát a békacsalád első bemutatója jelentette. A produkció gyakran ismétlődött, de ő nem lett boldogabb.
     Nehéz kiheverni az első csalódást, főleg, ha száz másik követi! Ez nem egy embernek, de még egy lepattogzott zománcú lavórnak is nehéz!