– Baj van fiam! Baj. Röstellem is mondani ebbe a mobilba, mekkora baj van. Megint elment a Duna. Ezt a nyomogatót olyan jól befásliztad, hogy meg sem tudtam volna nyomni más gom­bot rajta. Csak azt, amit kihagytál. Tehát nem én vagyok a hibás, hogy megint elment a Duna. De úgy elment, hogy hívhatod ismét haza a te fiadat, Ferikét Pestről. Hogy újra beállítsa. Mint a múltkor. Mert azt más ezen a vidéken beállítani nem tudja. Már te sem. Neked sem való, túl a hetvenen. Hívhatod haza. Ezek a Dunások pedig azt mondták, minden segítséget megadnak a beállításhoz. Hát tudod te azt, hogy milyen segítséget adtak meg? Mert én tudom. Azt, hogy hívjak szakembert. Honnan hívjak én most szakembert kilencvenhét évesen? Udvarhelyről? Oda fel is kell menni. És ki jön el ide onnan, hogy csavargassa azt a nagy tányért, s nyomo­gassa a gombokat? Senki fiam, senki. Azt mondják, fizessek elő a kábelre. Igen, de hallom, hogy kábelen nem jő be Kossuth. Márpedig anélkül az egész nem ér semmit. Hívhatod haza Ferikét.

– Csókolom, Mama! Jöttem. Próbáljuk meg ketten azt a Dunát.

– De mondom, nem én vagyok a hibás. Itt ültem éppen az ágy szélén, itt né, néztem a filmet, hát tiszta magától az a néhány ember csak kiment a tévéből, s többé nem jött elő semmi. Semmi, de semmi.

– Nem maga a hibás, Mama! Éppen most mondja a fiam Pestről, nem Mama a hibás. A norvégok miatt nem megy a Duna. Mert norvég műholdon van most a Duna, s azt áttették egy más frekvenciára.

– Hát nincs a Dunának műholdja? Tudtam, hogy ez lesz belőle! Tudtam. Egy hold földjük sem marad a magyaroknak, mindent eladnak. Hol az osztrákoknak, hol a németeknek. Most a norvégoknak is eladták a holdjukat.

– Nem is volt a magyaroknak műholdjuk, Mama! Csak bérlik a norvégoktól a műholdat.

– Mindenki gazdálkodjék a saját holdján, ne bérelje a másét, az soha nem volt jó! Ugye, hogy elállították a norvégok a Dunát... Ezektől a norvégoktól is minden kitelik. Azt csinálnak a holdjukkal, amit akarnak. Az övék...

– Mit látsz a képernyőn, Tati? Valami számokat? Nyomd meg az okét. Most mit látsz? Jó. Most nyomd meg azt a gombot, amit Mama úgy nevezett el, hogy ormó. Most mit látsz? Nincs ott egy kép, egy kicsi ikon, ami egy kalapácsot ábrázol? Na, nyomj arra egy okét. Most menj vissza az elejére. De igyekezz, ez nemzetközi beszélgetés, elmegy minden pénzünk. Most mit látsz? Semmit. Most menj oda, a számokhoz. És nyomj egy okét.

– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod, fiam, én azt már százszor is megnyomtam az ormó alatt. Ferike megmondta, ez a sorrend: piros, kerek, piros, kerek. És amikor látszik a kép, csak ak­kor kell megnyomni az ormót! Ameddig nincs kép, addig hiába nyomkodod az ormót. Ez biztos!

– Drága Mama, most én kire hallgassak? Magára-e, vagy a fiamra?

– Nem én vagyok a hibás! Nem lesz egy hold földjük sem ezeknek a magyaroknak. Tudtam. Eladnak mindent. Minek kellett a norvégok holdjára menni? Mindenki maradjon meg a saját holdjánál...

– Most mit csinálsz, Tati? Beszélgetsz Mamával? Hát nem akarod, hogy beállítsuk az új frekvenciát? Most mit látsz? Jó. Akkor húzd ki a falból a csatlakozót. Kihúztad? Jó. Most várjunk egy percig legalább. Most nyomd vissza a csatlakozót. Mit látsz? Nyomj egy okét!

– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod fiam, én azt már százszor is kipróbáltam! Hogy ne beszéljek annyit? Jó. Akkor készítem az ebédet. Oda se nézek. De azt a kerek gombot hiába nyomkodod az ormó alatt... Nem. Egy hold földjük, annyi sem marad...