Épp azon törtem a fejem, gondokba merülve a kicsi boltban, minek kellett megvennem attól az özvegy úriasszonytól a két aranyból való mandzsettagombot. Olyan drágán! Mennyi sört vehettem volna azon a pénzen, mennyi sört! Kinek van szüksége a mai világban arany mandzsetta­gombra? Ki is ment rég a divatból a mandzsettagomb. Még egyszerű, gyöngy­házból való gomb sem kell senkinek.

Nemrég nézett be hozzám egy amerikai nagykövet, le is könyökölt az asztalomra, jól láttam, neki sincs mandzsettagombja. Egyszerű gombok voltak az ingén. Azok is műanyagból.

Amikor megvettem azt a két arany mandzsettagombot, azonnal meg is bántam, hogy ilyen felelőtlenségre vetemedtem. Bedobtam a szerszámos fiókba, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közé. Hogy ne is lássam. Mit nézzek én két aranyból való mandzsettagombon? Azon a pénzen vehettem volna egy szép oroszlánt. Vagy lovat. Porcelánból. Zsolnay, finom porcelánból! És azt a lovat föltettem volna egy alapzatra. Mert volt itt alapzat is már. Fehér porcelánból. Aztán ahogy telt az idő, ezekről az aranyból való mandzsettagombokról meg is feledkeztem. Begurultak valahová, a fiók mélyére.

Egy napon roppant finnyás fiatal úr jött be a kicsi boltba. Fölleltározott minden apró tárgyat, amit a polcokon látott. Miután befejezte a nézelődést, lemondólag intett, nincs itt semmi, ami neki megfelelne. Csak úgy, illendőségből megkérdeztem, mégis, mire lenne szüksége. Azt felelte, neki aranyból való mandzsettagombra lenne a legnagyobb szüksége. Ugyanis ő kar­mester. Kérdem, hány pár aranyból való mandzsettagombra lenne szüksége. Azt mondja, aranyból bőven elég lenne neki egyetlen egy pár. Bőven elég lenne...

Kihúztam a szerszámos fiókot, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közül kivettem azt a két mandzsettagombot és letettem elébe, az asztalra. Mondom, milyen kár, hogy csak egy párra van szüksége. Tele van minden fiókom aranyból való mandzsettagombbal. Az én apám ki­zárólag aranyból való mandzsettagombokat viselt. Ezek mind reám maradtak. Manapság nem divat az ilyesmi...

– Karmester volt az ön apja? – kérdi a finnyás fiatalember.

– Az volt – mondtam – karmester. Egész életében fájtatta a karját a sok kaszálás miatt... Minden lépéskor jó nagyot kellett lendítenie a karján. Csupa ilyen mozdulatból áll a kaszá­lás... Minden lépéskor jó nagyokat kellett lendíteni. Magának könnyű. Egy helyben állva is lehet vezényelni...

Közömbösen, szó nélkül fizette ki az aranyból való mandzsettagombok árát ez a finnyás fiatalember. Már nem is tudom, köszönt-e elmenéskor, vagy nem.

A porcelán lónak való alapzat most is megvan. Se porcelán ló, sem semmiféle alapzat nem kellett soha senkinek.