Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást föl­váltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt kérdezte, tessék mondani, hol a bolt? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltóságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrizze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris meg­rajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.

Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam a kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét.

– Minek tette oda az elejére azt az s-betűt? „Noblesse”, így helyes.

Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom.

– És rólam mit állapít meg? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg.

Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...