– Milyen szép kicsi gyermeke van abban a fonott kosárban! Leányka-e, vagy fiúgyermek? Leányka. Éppen jó, hogy leányka! Ne nézze, hogy ócskapiacon vagyunk, vegye meg neki ezt a gyönyörű réklit. Ingyen van! Kicsi még a leányka a réklihez? Éppen jó, hogy kicsi. Éppen jó! Belenő...

Aztán ha lesz még egy gyermek, s ezt kinövi ez a szép kicsi leányka, a másik belenő. Tudja, hogy van a réklivel. Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Mind jó, ha egyszer rékli. Egyik gyer­mek kinövi, a másik gyermek belenő... Maga még fiatal asszonyka, lehet még több gyermeke is. Hát legyen több! Nekem is van elég. Egyik kinő valami gúnyát, a másik belenő. Ahogy mondtam...

– Tiszta igaza van ennek az asszonynak – mondja egy háromlábú széken ülő asszonyság –, tiszta igaza van. Vegye meg tőle azt a réklit. Tőlem pedig vegyen ennek a leánykának kicsi pampót a lábacskájára! Nézze, milyen puha pampóim vannak... Mint a pihe, olyan puhák is vannak itt, ne nézze, hogy mekkorák, a gyermek kinövi, vagy belenő. Ilyen a gyermek. Nem számít a méret. A puhaság számít! Csak a puhaság. Az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban...

Anyacsavart, vasfogót, kilincset árul a réklis asszony mellett egy idősebb férfi. Huncut mosolygással nézi, amint eladó portékája közt válogatok. Egyszer azt mondja:

– Maga tulajdonképpen semmit nem akar venni tőlem. Csak azért állt meg itt, hogy hallja, miket beszélnek ezek az asszonyok. Látom én, hogy reájuk figyel. Tudja meg, hogy én is őket hallgatom. Hogy ezek milyen szépen tudják mondani, „az kell a kicsi lábacskájára, puhaság. Ebben a korban”... Éppen elgondoltam, hát a magamfajta embernek nem kellene egy kis puhaság? Ebben a korban? Nem férne ránk is valami jó, nem gondolja?

– Reánk férne – mondom röviden, s indulnék is tovább, mert a réklit megvette már a fiatal asszonyka.

– Én azért megmondom magának, miért nem fér reánk semmi jó ebben az életben! Azért, mert mi már nem növünk ki semmit és bele sem növünk semmibe. És hiába hangoztatják, átmeneti állapotban vagyunk. Hogy belenövünk ebbe az új rendszerbe. Mi ezt a rendszert már egyszer kinőttük. Hiába hangoztatják, hogy átmeneti állapotban vagyunk. Mi már mindenen átmentünk. Hallotta, hogy mondta ez az asszony? Nincs kicsi rékli, nincs nagy rékli. Nekünk már minden rendszer csak egy rékli.

Snoblesse oblige

Ezt írtam föl egy hosszú, sárga papírra. Ráragasztottam a mennyezeti neoncsőre, mert csak ott volt hely a kicsi régiségboltban. Kétszemélyes bolt volt az enyém. Két nagy bőrfotel volt benne. Az egyikben én ültem, a másikban a vendég. Vagy a vevő. Legtöbbször egymást föl­váltva, sörivó barátaim ültek a másik fotelben. Mindig volt néhány üveg sör az asztalomon. Jó hely volt ez a kicsi bolt. Huzatmentes. Ablak sehol. Előfordult, bejött valaki, s azt kérdezte, tessék mondani, hol a bolt? Mondtam, ez a bolt. De volt úgy is, megkérdezték tőlem itt, a keskeny udvar végében, melyik házban székel a kereskedelmi bank. Erre azt mondtam, egy biztos, nem itt székel. Ott székel száz méternyire innen. A főtéren. Föl is van írva rá, hogy kereskedelmi bank. Szóval, jó hely volt ez a kicsi bolt. Barátságos. Itt pihentek meg forró, nyári napokon a piacról hazafelé tartó vénasszonyok. Meg is dicsérték a hatalmas bőrfotel kényelmességét, s a bent lévő hűvös éghajlatot.

Egyszer egy köpcös katonatiszt állt meg az ajtóban. Szétnézett és azt mondta, ő a tűzoltóságot képviseli és azért jött, hogy ellenőrizze, megvannak-e a szükséges felszerelések tűz esetére. Mondtam, még homok is van az udvaron. A homok nem nyugtatta meg a hatósági embert. Megjegyezte, ő ebben a szűk helyiségben máris talált hibát. Pontosan kettőt. Az egyik az, hogy nincs kifüggesztve a rajz, mely arra hivatott, hogy eligazítsa a népeket, tűzvész esetén merre van a kijárati útvonal. A másik hiba a Snoblesse oblige fölírásban van, de ez nem reá tartozik. Csak éppen megemlítette. Azt feleltem, ha van egy sörivásnyi ideje, én máris meg­rajzolom és kifüggesztem a kijárati útvonalat. Le is ült a bőrfotelbe, egy üveg sör közelébe.

Vastag, de hegyes nyilat rajzoltam egy papírra és fölragasztottam a kijárati ajtó mellé. És rámutattam, íme, itt a kijárati útvonal. Akár van tűzvész, akár nincs, csak itt lehet kimenni. Ez az egyetlen kijárati ajtó ebben a kicsi boltban.

A hatósági közeg elfogadta ezt a rajzot, de a Snoblesse oblige szúrta a szemét.

– Minek tette oda az elejére azt az s-betűt? „Noblesse”, így helyes.

Mondtam, igaza van, úgy helyes. De énnekem ezzel a fölírással titokzatos terveim vannak. Ha valaki nem veszi észre azt az s-betűt, arról az emberről azonnal megállapítom, kivel van dolgom.

– És rólam mit állapít meg? – kérdezte sörtől habos szájjal a hatósági közeg.

Mondom, magáról azt állapítottam meg, hogy jó a lelke. Nem büntetett meg a kijárati útvonal kifüggesztésének elmulasztása miatt. És azt, hogy olyasmiket is észrevesz, ami nem magára tartozik. És nem hagyja szó nélkül, ha valahol hibát talál a világban. Ezek nemes gesztusok...