- Nagyon jó volt, drága! Mindig könnyezve fogok emlékezni rá!

- Mire, kedves?

- Az egészre. Kettőnkre, kalandunkra. Erre a tébolyra, mámorra! Ah, drága, szorítson még egyszer magához, suttogjon a fülembe becéző szavakat!

   (Ez meghibbant!)

- De…

- Ne, ne mondjon semmit, semmit…

  (Hiszek neki. Hiszek neki. Hiszem odaadását, engem-kívánását. A boldog mosolyt az arcán, hogy nekem örömöt adhatott. Találkozásunk óta két nap telet el. Neki ez elég volt ahhoz, hogy idáig jusson: a búcsúzásig. Hetek, hónapok kéjét, izgalmát, búját, derűjét átélte e rövid idő alatt. Én immár fölösleges vagyok. Ő beteljesített valamit, amit én emberpók módjára lassan szövögettem. Hiszek az emlékeiben, nem tépem ki magam belőlük. Mit adhatok neki búcsúzóul?)

- Nem, nem szököm meg az emlékeiből, kedves! – suttogta Kosztolányi. Letépett egy virágot, de eldobta. Megfogta a nő kezét, és elmondott egy verset egy virágról.

    A nő az arcára borította fátylát. Elfordította a fejét, és csókra nyújtotta a kezét.

 

- Ugye, Szerkesztő úr, ez csak kamu? Ilyen nő nincs! Vallja be (nekem nyugodtan megmondhatja), hogy maga volt az a nő! Ne piruljon el, Szerkesztő úr! De azért nem szép magától, hogy át akarja verni Gizike fejét!