Van itt, az udvarunkon egy szilvafa. Nem nemes. Közönséges. Nem édes, de nem is savanyú gyümölcsöt terem. Inkább azért tartjuk, mert nyáron árnyékot ad. És azért, mert reá szállnak le az ég madarai. Szürkék, tarkák, feketék. Van úgy, meglátogatják különös tollazatú, valószí­nűleg átutazó madarak is.

Ez a szilvafa minden évben rengeteg szilvát terem. Talán túlságosan is sokat. Az árnyékán kívül nem sok örömünk van benne. Megszoktuk. Nem vágnám ki semmiért. Pedig ősszel a levelei belehullanak a csatornába, s azokat a leveleket nehéz onnan eltakarítani. Néha le­vágom a nagyon kinyúló ágait.

Nemrég ennek a szilvafának a tövében kinőtt valami kúszó növény és fölmászott reá. Hagy­tam, mert szép zöldek voltak a levelei. De ez a kúszó növény egyre erőszakosabb lett és nem érte be azzal, hogy hűs leveleivel körbefogja a fa törzsét. Kúszott fönnebb, minden nyáron.

Most tél van. A szilvafánk szeretne megpihenni, erőt gyűjteni jövőre. De ez az erőszakos, hitvány természetű, kúszó növény kihasználja a fa gyöngeségét és téli hadműveletbe kezdett. Hogy megfojtsa a mi szilvafánkat. Fölmászik a legkisebb ágra is és azt szorongatja. Betola­kodó, más helyét elfoglalni akaró, kártékony és utálatos lett ez a kúszó növény. Arra sem méltatom, hogy nevét és fajtáját kikeressem egy lexikonból. Messziről látszik az ő pusztításra törekvő természete.

Ha megérem a tavaszt, ő nem fogja megérni a nyárt. Van egy nagy ollóm és azzal szépen le­vágom ezt a kiállhatatlan növényt. Tőből. Most még figyelem egy darabig a téli hadműveletét, lássam, még mire képes. Csak a fánk bírja ki tavaszig.