Ez itt egy százhúsz éves ház omladozó fala. A szomszédom háza. Naponta elsétálok előtte. Ez a fal salétromos. Hull szét. Az omlását nem lehet megállítani. Próbálták már. Omlott tovább. Az udvaron is maholnap teljesen tönkremegy minden. Ami zöld, kifagy. Ami nem zöld, elhordja a szél.

Néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy ebből a falból kinő valami zöld növény. Szép, egész­séges levelekkel. Mutattam a szomszédomnak. Azt mondta, ezen a növényen ő nem csodál­kozik. Minden évben kinő. Bent, a házban nincs mögötte semmi, ami táplálhatná. Csak egy elhagyott régi Singer varrógép. És néhány lusta pók. Kérdem, miért nem csodálkozik azon, hogy ez a zöld növény soha nem fagy ki. Akármilyen hideg van. Csak zöldell és növekszik. És megél abban a meszes, salétromos falban. Azt mondja, ezt a növényt ő egyszer tőből kitépte, s átültette valahová, legyen ott is egy kicsiny zöld folt legalább. De ahová átültette, ott azonnal elpusztult. Nem tudta elviselni az ottani napfényt, sem az árnyékot. És az ottani hideget sem. Ahová ültette. Pedig az a hely csak néhány lépésnyire van ettől az omladozó faltól.

Roppant kényes természete van ennek a növénynek. Csak itt él meg. A legmostohább körülmények között. Szerinte semmi más magyarázata nincs e növény furcsa természetének. Csak egy. Az, hogy úgy született.

Mondom, ez a magyarázat tudományosnak éppen nem mondható. Mert ha szétomlik ez a ház, s helyébe parkolót csinálnak az autóknak, akkor mi lesz ezzel a zöld növénnyel. Kérdem én a szomszédomtól.

Ő azt mondja, nem jól tettem föl a kérdést. Úgy kellett volna föltennem a kérdést, hogy akkor mi lesz a parkoló autókkal. Mert ez a növény ezen a helyen, ahol most van, magasabbra is nőhet, ha fölidegesítik. Úgy született...