Oda volt ledobva, Amerika földjére. Egy nagy városban, a járdára. Nyári napon pillantottam meg a lila öngyújtót. Majdnem a fele bele is süppedt a megolvadt szurokba. Reáléphetett valaki. Én fölvettem a lila öngyújtót. Úgy, mint egy elhullatott patkószeget. De nem azért, mert majd jó lesz valamire. Nekem azonnal szükségem volt öngyújtóra.

Szép öngyújtó volt ez. A lila. Egyik oldalán, a járdáról ráragadt szurokban piciny, aranyos csillámok ragyogtak. A másik oldalán írás: Bank of Amerika. A napfény felé fordítottam a lila öngyújtót, hogy lássam, van-e még benne valamennyi gáz. Volt benne még valamennyi gáz. Úgy dobták el, még ki sem volt fogyva. Made in USA. Ez volt a fenekére írva. Ha véletlenül kíváncsi lenne valaki, mi volt a lila öngyújtó fenekére írva. Ez volt. Elolvastam.

Amikor lehajoltam a lila öngyújtóért, a vállamról lecsúszott a pánt, s a fényképezőgépem oda­ütődött a járdához. Baja nem lett, mert puha volt a járda. A lila öngyújtóval rágyújtottam egy cigarettára és boldogan mentem tovább. A magam útján.

Száz métert ha mentem, valaki megállított. És azt mondta, látta, amikor én lehajoltam vala­miért. Mutattam a lila öngyújtót, hogy azért hajoltam le. Az idegen nyújtotta a kezét és be­mutatkozott. Mondta a nevét és azt, hogy ő lengyel. De itt él. Én is mondtam a nevem, s azt, hogy nem itt élek. És megkérdeztem, véletlenül nem az övé volt ez a lila öngyújtó? Mert ak­­kor én azt neki visszaadom. Azt mondja, nem a lila öngyújtó miatt állított meg. Nem ciga­ret­tázik. És jobban tenném, ha én sem cigarettáznék. És az én helyemben ő nem hajolna le azzal a drága fényképezőgéppel. Mert ugye, hogy odaütődött a járdához... Az a gép egy vagyont ér. Leica. Ráadásul Ős-Leica. A feketéből való. Tessar az objektívje. Egy vagyont ér. Ilyen géppel utoljára Henry Kissingert lehetett látni. Az amerikai külügyminisztert. Valószínűleg akkor is ilyen gép volt Kissingernél, amikor Oriana Fallaci feltette neki a legkényelmetlenebb kérdést: – Nem gondolja, hogy ez a vietnami háború egy teljesen fölösleges hadviselés? És mit válaszolt a külügyminiszter erre a kényelmetlen kérdésre? Azt válaszolta, hogy de. Ő is úgy gondolja... Szóval, ilyen gép lehetett nála akkor is. Mint amilyen a maga vállán van. Leica. És ha magától most valaki azt kérdezné, mit gondol a mostani háború felől, mit vála­szolna? Na, mit? Azt, hogy ez is egy teljesen fölösleges hadviselés?

Mondom a lengyelnek, nagyon messzire kerültünk ezzel a lila öngyújtóval. Mert íme, ott vagyunk a politika dzsungeljében. Ebben a fényes városban. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi. Csak lehajoltam egy lila öngyújtóért.

Az nem éppen így van, mondta az idegen. Aki ilyen drága fényképezőgéppel járkál ebben a városban, nem lehet akárki.

– Márpedig én akárki vagyok – mondtam az idegennek. Tulajdonképpen egy senki. Én meg sem merném kérdezni egy idegentől, mit gondol bármely hadviselésről. Láthatta, hogy lehajoltam egy lila öngyújtóért. El tudja képzelni, hogy egy fontos ember lehajol egy eldobott, lila öngyújtóért?

– El, mondta az idegen, el tudom képzelni. Amerikában minden megtörténhet. Az is, amit el sem tudunk képzelni.