Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Így írtok Ti Molnár V. József: „Elaludt a gyertyája”
Molnár V. József: „Elaludt a gyertyája”
2012. október 30. kedd, 22:55

Népünk jól tudja, hogy „a halál ellen nincs orvosság”. „Aki született, annak halnia is kell.” „Mindnyájunkat eltakar az anyaföld.” „A halottnak semmi baja nincsen.” Az élő ember még „világít”, a halottnak „elaludt a gyertyája.”

Elink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermekkel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal valaki, csillag támad a mennynek boltozatán. Ez utóbbi okán találhatjuk Nimród, Attila, László, Margit… csillagképét a föntben. Isten csillagokba írja történelmünk. Földi életünkben megpróbáltatik bennünk, általunk a teremtői fény, a részlegesben, az egyszeriben a teljes, az örökoka, titka, miértje ennek Istennél vagyon.

Hajdan a moldvai csángó magyarok a koporsó behantolása után fehér vásznat feszítettek ki a sír fölött. Hitükben a halott lelke mindaddig a koporsón ül, amíg a föld be nem lepi azt, akkor el kell onnan távoznia. A fehér vászon talán a Tejutat idézte meg, amelyet régenegyebek között – a „Lölkök útjá”-nak neveztek, s szentséges cselekvésükkel e fönti fényes ösvényre segítették a lelket: mely úton jött, azon távozzon el, vissza, Ura örömébe. (Abúsfalván az egyik öregasszony koporsójába több vég vásznat tettek, s vászonba csavarták a halottat, akárcsak honfoglaló őseink.)

Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor le kell csupaszodnunk, miképpen novemberben egyik napról a másikra lecsupaszodnak a lombhullató fák. Némely ember, aki érzi, hogy benne munkál már a „halál nyila” Tápé környékén még ma is kéri: tegyenek gyékényt a földre, s fektessék , hogy az anyaföld, „akit” Földanyának érez, befogadhassa azt, ami az emberből őt illeti, a testet, hogy amikor ideje érkezik, a lélek szabadon távozhasson.

A régi ember mielőtt lelke eltávozhatott, végiglátogatta a falut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az emberek, a hozzá közel állók, a haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását lerótta régenaz életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott.

Évtizedekkel ezelőtt Annus nénémtávoli rokonom – is halála előtt néhány nappal végigházalta a falut, Nárait. Éppen János bátyámnál voltam, amikor oda is átjött. Nem ismertem meg rögtön, pedig nagyon közel álltam a szívéhez; de ő már akkor ugyan engem nézett, ám mögém, fölém látottfélig már a másik világ vendége volt. Percek múlva, amikor megismert, megölelt és megáldott, s kérte, ha egyetlen-egyszer is okkal, ok nélkül rám csapott a hangja, vagy haraggal nézett volna rám, bocsássam meg neki. Ölelése testtelen volt. Vele, általa akkor, ott Náraiban a szeretet ölelt át. Úgy éreztem, hogy lelkével, távozni készülő lelke titokzatos érintésével fölruházódtam, tudását adta átkimondatlanul.

Úgy hitték, tudták – ők, a régiek –, hogy nehéz halála adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a gyehenna tüze várt, s arra is, aki ajándékba kapott tudását arra érdemesnek nem adta át.

A régiek vénkorukban külön böjtöt vállaltak, s hosszú gyalog zarándokutakat, hogy fölös vágyakozásukat el-kiűzzék magukból. Egy szandaváralji vénember ismerősöm minden pénteken elgyalogolt a Karancshegyre, a palócok szent hegyét, helyét kereste föl, hogy ott a krisztusi halál napján, éjszakáján szót válthasson Jézussalkészülve az ő országába.

A haldokló, miután végrendeletet is tett, rendszerint maga kérte, kívánta, hogy a pap az utolsó kenet szentségébe részesítse. Kezébe gyertyát tett, hogy világítsa a mennybe vezető utat neki.

Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt, az a régiségben mind női teendő volt.

Amint a halál bekövetkezett, azonnal lefogták a halott szemétnehogy „elvigyen valakit” –, néha pénzt, néha pedig erre a célra készített cserépdarabot tettek . Aztán felkötötték az állát, markába pénzt szorítottak, s egyenesre kötötték a lábujjait. A palócok rózsafüzérrel kötötték össze a halott kezét, hogy ne kapkodhasson a távozni készülő lélek után; az ingét fölhasították, s kinyitották az ablakokat, mind, hogy ezzel is segítsék a lélek szabad távozását. Majd meghúzatták a harangot, amely nem és kor szerint, néhol „rang” szerint is másképpen „szaggatott”.

A haldokló, a halott szószólója az énekes asszony volt, aki Bálint Sándor szerint: „… a közösség szószólója, az ünnepek szertartásmestere, aki biztosítja a hagyományos rendet, ismeri az íratlan tradíciókat… Ez a személy meg tudja adni Istennek, ami Istené és az embernek, ami az emberé. Ismeri az évszázados kultikus gyakorlatot, az ünneplés etikettjét, vagy legalábbis annak beidegzett formáit, így képes arra, hogy a közösség egyes tagjait, akik valami misztériumban részesednek, mint vőfély, halottsirató, búcsúvezető segítse: Isten, ember előtt helytálljanak. Valamit őriz a papi hivatásból is. Ügyel a közösségi kultusz teljességére, amelyet a pap műveltségének, társadalmi helyzetének különbözősége folytán nem tart be”.

Ő, az énekesasszony, a papnő imádkozott és énekelt az elhunyt nevében, ő könyörgött a névadó patrónushoz is. Ő volt a messzire költöző szertartásmestere: szentelt vízzel hintette meg az ajtókilincset, hogy a gonosz be ne merészkedjék a halott lelkéért, meggyújtotta az ablakban két rozmaringtő közé tett gyertyát, letakarta a tükröt és az üvegezett képeket (hogy a halott lelke meg ne lássa magát bennük). A halott mellé égő szenteltgyertyát állított, megállította az órát, s a tüzet – amely az őst, a teremtő Istent idézte meg – kioltotta. Gondoskodott arról is, hogy a homlokzati ablakba fehér kendő kerüljön. Rendszerint ő mosdatta meg a halottat, vagy intézkedett annak tisztába tételéről, a férfi halottat meg is borotválta,, borotváltatta. Ő öltöztette föl az elhunytat az előre elkészített ruhába. A halottat a mestergerenda alatt, lábbal az ajtó felé (a régi keletelt házaknál ez egyben a lenyugvó nap irányát jelentette!) nyújtópadon ravatalozták föl, amely székekre, hordókra tett szekéroldal, vagy bakra helyezett pár szál deszka volt, de lehetett erre alkalmas pad is.

A koporsóba tétel a csángóknál a pap, másutt a kántor és az énekesgyerekek jelenlétében történt. Édesanyám halálos ágyán kérte, hogy koporsójába tegyük majd bele a szemüvegét, a botját és a Bibliát, mindazon tárgyakat, amelyek a földi életében, utolsó éveiben segítették. Régebben lópatkó is került a halott mellé, föltehetően az egykori lóáldozat maradványaként.

A koporsóba tétel után kezdődött meg a halott meglátogatása, a „halottlátás”. Az érkezők nem köszöntek, az elhunytat lábtól fejig végignézték, s két ujjal bal lába ujját megszorították, hogy álmukat ne zavarja, a palócok csókkal búcsúztak tőle. Gyertyával a kezükben imádkoztak mellette, örök nyugalmat kívántak neki, a hozzátartozókat vigasztalták, aztán köszönés nélkül távoztak. A látogatókat senki nem kísérte ki.

A halottat, aki mellett éjjel-nappal égett a gyertya, akit minden reggelen megmosdattak, egy percre sem hagyták magára, az énekesasszony állandóan mellette tartózkodott. Mind a három napig, amíg otthon, a tisztaszobában volt fölravatalozva imádkozott és istenfaággal hajtotta a legyeket. Esténként a nemzetség (a vérségi és a komasági rokonság) fél éjszakán át „virrasztott” a halott mellett. El kellett engedniük a lelkét. Ilyenkor az énekesasszony halotti énekeket énekelt, imádságokat végzett, a halottak olvasóját mondta – az elhunyt lelkét Krisztus öt sebének oltalmába ajánlotta.

A halott temetésének idejét „halottfutár” adta tudtul, s a „híradó”-nak nevezett harangszó, s minden házból legalább egy családtagnak kötelessége volt elmenni, különben a halott ment volna el búcsúzkodni. Kint, a ház udvarán a „szentmihálylova” várta a halottat. A koporsót lábbal előre hozták ki a házból, s háromszor a küszöbhöz érintették, aztán az ajtót néhol szintén háromszor erősen becsapták utána. Feltették a szentmihálylovára és a jelenlévők felsorakoztak. A ház felőli oldalon volt az asztal két székkel a pap és a kántor számára, akik a búcsúztatót végezték, előtte álltak a férfi családtagok, velük szemben, a koporsó másik oldalán a nők és a gyerekek, de csak az első unokatestvérig, továbbá a keresztszülők. A koporsó lábbal állt az utcaajtónak. Régen siratással köszöntek el végképp a halottól: az énekesasszony előbb az elhunyt jóságáról, utolsó tetteiről, halálának lefolyásáról, hiányáról szólt a siratóversben, majd torokból jövő rekedt sikoltásba, révületbe csapott át az éneke, amely az elszakadást adta, hozta, velejéig rázta meg a búcsúzó közösséget.

A gazda és a gazdaasszony temetésekor az állatokat is kivezették az udvarra, a ló „igazította” a jószágokat a kapuig az örökre eltávozó gazda vagy gazdaasszony után. Némely helyen csak megoldották köteléküket, s megforgatták a jószágokat az istállóban; a méhkasokat jól megrázták, a magvakat a padláson fölkavarták és meglocsolták – ez utóbbi a halálból támadó élet szertartása volt.

Az esküvőre törekvő násznép messze elkerülte a halotti menetet, melynek élén a sokszor igen súlyos fakeresztet egy nagy erejű félkegyelmű vitte. Utána – ha az elhunyt valamilyen céhnek, illetőleg jámbor társaságnak tagja volt – a tagok égő fáklyával, a közösség zászlajával vonultak, s a koporsó után a családtagok, s a rokonság. E menetben a kántor néhány liturgikus verset énekelt a szegény Lázárról, hogy a halott melléje jusson a Paradicsomban. Szőregi hagyomány szerint a halottat „Szent Mihály kíséri ki”. Ilyenkor Gábor arkangyalnál van a jó és rossz cselekedetek könyve, Mihálynál pedig a mérleg. A halott őrangyala egészen az elföldelésig a koporsó tetején ül.

A régi sírok keletre néznek. Néhol komaság, ismerősök ássák ki, akik a behantolás után kenyeret, szalonnát és bort kapnak, sok helyen azonban torba hívják őket. A sírt mindig hajnalban kezdték ásni, éjjel sehol sem készítették el, mert a gonosz megfészkelné magát benne. Sírba tételnél a koporsóra rádobták az elhunyt búcsúztató papírját, s a koszorúkat a családin kívül, amelyet a sírhalomra helyeztek. A koporsóra egy marék földet is szórtak, de igen elterjedt szokás volt – a teljes behantolás után – a sír körbejárása; néhol szótlanul tették, másutt halk imát mormolva. Kalotaszegen hegedűszóval kerülték a sírt: „ellakták” a halott lakodalmát, hiszen ő menyegzőre távozott – Ura örömébe. A hantolás alatt a család megbízottja kifizette a papot és a házi ravatalnál búcsúrigmusokat éneklő kántort, hogy a halott is tudomást vehessen róla; aztán a kapa nyelével keresztet csapott a sírra, megköszönte a tisztességtételt, s a megjelenteket torba hívta.

A kitakarított házba először a családtagok éreztek meg, s utánuk a torba hívottak. Sebesen, szótlanul jöttek, lehetőleg más úton, mint amelyen a koporsót kísérték ki. A torra meghívták a papot, a kántort, a harangozót, a kereszt-, zászló-, és a halottvivőket, a fáklyásokat, a sírásókat, a sógorságot, komaságot és a szomszédokat. A férfiak, amint a kapuba értek, kalapjukat háromszor a kapufélfához csapták, öklüket háromszor az ereszhez ütötték, hogy a halott lelkét a háztól és maguktól elriasszák; azután az udvarra kitett mosdótálban mosott kezüket a kemence tüze fölött megszárították. Hun tövű ősi szokás ez: fontos esemény előtt vízzel, tűzzel szentelődni!

Az asztalnál a halott helye üres maradt; az énekesasszony azonban minden ételből tett egy tányérra „eléje”, egy pohár bort is töltött mellé, s ezeket reggelig az asztalnál hagyták, a hazalátogató halott porciójául. A tor ételei ugyanazok voltak, mint a keresztelő lakomáé vagy a lakodalomé, de országszerte elmaradhatatlan volt a paprikáshús és a juhhúsos kása, ez utóbbi szólásmondásban is fönnmaradt: „megfőzték a toroskásáját” (azaz meghalt). Számos helyen a toron „koldusetetés” is járta, az étel fejében a koldusok az eltávozott lelki üdvéért imádkoztak. A koldus, a szenvedő ember imáját tartották a leghatékonyabbnak.

A toron eleinte csak a halott köszöntőzése és a gyászének hangzott, de aztán szóban is, nótában is vidámabb lett a társaság. Majd eljutottak a „kánai menyegző”-ig, sőt a cigányig és a táncig is. A halál menyegzőnek számított. A matyó halotti énekben: Jézus a jegyes, forgácsból vetik a menyasszonyi ágyát és a koporsó a mátkanyoszolya. A férjet sok helyen jegyruhájában, a menyasszonya varrta ingben, gatyában, az asszonyt menyasszonyi ruhájában temették el. Régebben fehérben gyászoltunk, a gyásznép a halotti szertartásban násznéppé változott. A fehér gyász a Somogy megyei református Csökönyön maradt fenn legtovább.

A gyászt egy vagy két évig tartották: böjttel, mulatságtól való tilalommal; de aztán az összes családi halottról való megemlékezés népileg nagypéntekre, egyházilag halottak napjára telepedett. Némely helyen halottak napján a pap fölszenteli a sírokat.

A temetőről Kós Károly magasztos mondatai szóljanak:

„A mi temetőink nem bús-bánatos halotti-házak, a mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre gödrös, halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót… És nincsen a világnak olyan vidám temetője, mint a miénkek. Az egész havasalján ott a legtöbb és ott kaszálódik a legkövérebb széna. A cintermekben. Az udvarházak mellett öreg fekete fenyők állanak avagy hosszú komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk vagy eperfát: de a cintermekbe gyümölcsfát, csupa-csupa termő nemes gyümölcsfát. Amikor a temető virágzik, ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsaszínű minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos virágszirom. Mintha minden ott nyugovó örökember feljárna május végin nászt ülni, mámoros illatosan hajnalos menyekzőt… Halottaink fejéhez nem állítunk komoly keresztet, sem rideg márványt, mi régi harcos pogány-unokák: csillagos, buzogányos fejfát tűzünk halottunk dombjára: selymes lobogósat szűzek sírjára, tollbokrétásat gyermekek fejéhez. És ahány fejfa: mind színesre festődik: szelíd párakékkel és csattanó pirossal íródik a faragott hím. És nem írjuk a fejfára, hogy: meghalt ekkor s ekkor, de komoly öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: „Itt várja Jézusát”… A mi temetőinknél nincs vidámabb kertje az Úristennek. A mi temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják az eljövendő Jézust…”

Áldassék az Úr neve mindörökké!

 

új-iVisz

 

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 280 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs