| Hordalékok 1. |
 |
| Írta: Tánczos G. Károly |
| 2011. április 20. szerda, 10:23 |
|
A ’80-as évek közepén elkezdett, s mind a mai napig be nem fejezett írásmű hordalékai
Hogyan született Kosztolányi Dezső?
Az épphogy tizennyolc éves Brenner Eulália a hall büszke heverőjén feküdt, álmos szemeit az Esti Kornél egy régi számán pihentette. Elmélázott. „Nagy ember lesz a kicsi. Lehet, hogy várni kellett volna még tíz évet?”
Mint tudjuk, K. D. a XIX. század végéből sarjadt. Kis (akkor még nagy) országunk rá tizenegy évre ünnepelte ezerévi búját, bánatát és ritka örömét. Így értsük a Mama szavait!
Március 29. volt, éppen kilencedik napja a tavasznak. Ennek megfelelően nedves, de már aranyragyogású napsugarak cikáztak a szobában. Kosztolányi mama a lusta faliórára pillantott, felvette azt a tekintetét, melyet fia később, Összegyűjtött Versei 399. oldalán (Bp. 1980) „kék szeme tündérfényeként” jellemez. Kiszólt a dolgozószoba felé.
- Árpád!
Kosztolányi papa határozottan lépett be, meghajolt és homlokon csókolta asszonyát.
- Árpád! Most szülni fogok. Kérem, ne zavarjon senki!
Kosztolányi papának vegyszer marta ujjai voltak, a ruhájából szivarszag áradt.
- A Dezső? – kérdezte szinte suttogva.
- Igen, a Dezső, de most már menjen maga is!
Bezárult az ajtó, elhalt papa lépteinek zaja.
Kosztolányiné felállt, behúzta a sötétítőfüggönyöket, óvatosságból ráfordította a kulcsot a hálószobájába nyíló ajtóra is. Fülelt. Semmi nesz. Szabadka csendes.
Lábujjhegyen a titkos faliszekrényhez osont, egy gyémántládikát vett elő. Sietségében csak úgy, puszta kézzel letörte a lakatot, és a bársonyok, brokátok közül kiemelte Kosztolányi Dezsőt.
|
