Ferencz Imre:
 

MINT

A próza langyos lábvize volt csak minden irás.
Lefolyt a lefolyókon, a kanálisokon. Mit irtál?
Hogy megjött a tavasz, hogy árad, hogy aszály van?
Nem cipeltél homokzsákot, és nem sirtál esőcseppeket.
Mit irtál? Fohászt sem, fenyegetést sem, feljelentést
sem Istenhez. Mit irtál? Hangya-betűk és tetű-betűk
terelője voltál a papír sivatagában, krónikás, homok
keljfeljancsija...

Sziklákat kellett volna görgetned, mázsás,
tonnás szavakat, és üvöltened, megszakadásig,
mint egy szabadulóművész, mint egy súlyemelő!

(2003. december 14.)

Ferencz Imre (sz. 1948) mindenért magát vonja felelősségre, ezért különösen szeretem és odafigyelek rá. Ő annak a művésze, hogy saját magától kérdezzen, és ezzel rámkényszeríti a módszert: ha tudni akarom, mi van velünk, ne mástól kérdezd...

Cseke Gábor:

EGY ÉLET EGY HALÁL

jól elfutott velünk az élet s mellette mi magunk
a nyelv mit ránk hagytak s magunkba szívtunk ma csúnyán ránkdadog
megroggyant térde gerince félek még összeomlik
kinek a szó kinek a szóköz ami egy volt ma szétszakadt
mondjuk csak mondjuk hát a magunkét lelkesen
belülről hallgatózva mi írunk mi olvasunk mi vetjük a keresztet
bámuljuk a szakadék mélyét melynek szélétől már
csak egy lépés már csak egy fél egy negyed
egy élet egy halál választ el

a választ elfeledtem a szavak szétbogárzanak hová szöktök
hálátlanok szolgáim vagytok mindhalálig
s mig végül rendre somfordálva mégis visszajönnek s összegyűlnek
kegyes szemlét tartva felettük belémdöbben
jó-jó de mi volt a kérdés