A világoskék Lada tizenegy óra előtt két perccel megállt az enyhe domb tetején, a Balogh család hétvégi házával, de inkább üdülőjével szemben. Az idáig vezető út aszfaltozott volt, s az épület után másfél méterre be is fejeződött. Andrea a szintén aszfalt borította, mintegy húsz négyzetméternyi parkoló szélén állította le a kocsit. Kiszállt, gyönyörködött a kilátásban, majd megnézte óráját, és a vaskerítéshez lépkedett. Pontban tizenegykor Angéla kilépett a házból. Megállt a kerítés túloldalán. Andrea lesütött szemmel rakosgatta a lábait. Néha felnézett, de a háziasszony szúrós tekintetére elvörösödve megint lefelé fordította a szemét.

- Jöjjön be! Nyitva van.
Andrea félénken nyomta le a kilincset, nyitotta meg a kaput.
- Ne idétlenkedjen! Nem akarom bántani.
- Biztos?
Angéla szándéka ellenére elnevette magát.
- Ballagó Krisztina vagyok, nagyságos asszony.
- Ezt már mondta a telefonban is. Jöjjön be, nehogy napszúrást kapjon. Ez a maga autója?
- Igen, a Géza! Jaj, bocsánat! Nem a méltóságos asszony kedves férjére gondoltam! Gézát úgy vettem, hogy már akkor is Géza volt, és nem akkor lett Géza, amikor…
Baloghné legyintett. Ment előre, a jól berendezett egyik szobába. Hellyel kínálta Andreát, ő is leült. Vártak.
- Hol szedte fel a férjem magát?
- Nem… ezt bemondtam a telefonba is, hogy nem vagyok én olyan ribancféle!
- Jó! Hogy ismerkedtek meg?
- Éppen ez az, amit el akarok mondani!
- Hát akkor mondja!
Andrea körbenézett a szobában.
- Csak ketten vagyunk itt?
- Ketten.
- Nem is tetszett szólni rólam senkinek? A férjének vagy…
- Egy rendőr ismerősömnek említést tettem magáról, de másnak nem beszéltem.
- Miért éppen egy rendőrnek?
- Az eltűnt fiunk után nyomoz.
- És azt tetszik hinni, hogy én…
- Most már nem, de akkor, főleg amikor említette, hogy ismer valakit…
- Ó, azt csak azért mondtam, hogy biztosan tessék fogadni!
- Értem. Szóval hogy ismerkedett meg a férjemmel?
- Nem tetszik, ugye, megharagudni, azon, amit mondok: egy fogadásból!
- Milyen fogadáson volt maga együtt Gézával?
- Félre tetszett érteni! Nem fogadáson, hanem fogadásból ismerkedtem össze a férjével. Volt, még most is megvan, egy barátnőm, aki szőke volt. Egyszer valahogy összekerült az ön férjével. Hogy büszkélkedett vele, hogy mekkora ember az ő szeretője! Mondom neki: fogadjunk, hogy elszeretem tőled. Egy nagy csokor virág, rózsa, meg kála, meg a többi volt, amiben fogadtunk. Én kiszőkítettem a hajamat, kiöltöztem. Megtudtam, hogy milyen autója van Gézuk… bocsánat, a férjének és, hat hónapja annak, úgy intéztem, hogy majdnem elüssön. A többi már ment, mint a gyerekjáték! Tudja, nem volt nehéz, mert az a barátnőm nagyon buta, nem lehet vele jókat beszélgetni.
- Magával viszont… Istenem, már hat hónapja tart a kapcsolatuk!
- Tartott!
- Miért mondja ezt?
- Mert szakítani akarok vele.
Angélának annyira képtelennek tűnt, hogy a férjét, a minden hájjal megkent, ravasz és bizonyos fokig távolságtartó férfit egy ilyen nő le tudta szedni a lábáról, hogy nevetnie kellett. Néhány másodperc után Andrea is kacagott vele. Angéla könnyes szemmel, fuldokolva kérdezett.
- Szoptál is neki?
Andrea komolyabb és alázatos hangon beszélt.
- De örülök, hogy tegeződünk! Akartam már mondani, de nem tartottam illedelmesnek. Nem iszunk pertut?
- Majd ha válaszoltál a kérdésemre!
- Nem tudom, illik-e erről beszélni!
- Négyszemközt vagyunk. Drágám! Nos?
- Igen. Azt nagyon szerette.
- Ez Géza! – Felállt, a bárszekrényhez ment.
- Mit kérsz?
- Cseresznye van?
-    Az nincsen.
-    Akkor azt, ami van! – Meglátta a szekrényben sorakozó üvegsokaságot, ijedten tette hozzá. – Nem mindet!
Koccintottak. A puszi elmaradt. Leültek.
-    Miért akarsz szakítani Gézával?
-    Miattad. Most, hogy megismerkedtem veled, még jobban bánt a lelkiismeret. Hogy jövök én ahhoz, hogy ellopjam egy ilyen művelt és kedves asszony férjét. Mondtam is az utóbbi időben sokszor magamnak: Krisztikém – mert így hívom magamat –, ennek véget kell vetni! Főleg most jön ez erősen, amikor megtaláltam az igazit!
- Szóval csalod a szeretődet?
- Úgy is lehet mondani.
- Gézát egy kicsit sem szeretted?
Andrea őszintén felelt.
- Soha!
Volt a hangjában valami, amitől Angéla megriadt. Zavartan másra terelte a szót.
- Mivel foglalkozol?
- Titkárnő vagyok egy cégnél.
- Férfi a főnököd?
- Értem, mire akarsz kilyukadni! Igen, le szoktam feküdni vele is, meg a főmérnökkel, a gazdasági igazgatóval, sőt még egyik-másikuk feleségével is! Meg vagy elégedve?
- Igaz ez?
- Nem, csak azért mondtam, mert még mindig kurvának nézel! El mehetek pisilni meg rendbe hozni magam?
- A folyosó végén van a vécé, előtte jobbra a fürdőszoba. Találsz tiszta törölközőt a fogason!
Andrea bement a vécére. Nem pisilt, de egy perc elteltével lehúzta az öblítő láncát. Átment a fürdőszobába, levette a parókát, az ékszereket, lemosta az arcát, a szájáról a rúzst, megtörölközött. A tükör előtt elidőzött, aztán visszament. Angéla kiszólt a teraszról.
- Gyere ki te is, Krisztina!
- Összetévesztesz valakivel – mondta halkan Andrea.
Angéla megdermedt az idegen hangtól. Lassan fordult hátra. Elfehéredett. Azt az arcot látta, amelyiket Andor lerajzolt.
- Bársony Andrea – suttogta.
- Igen, én vagyok.
- Hol a fiam? Hova tetted a fiamat? – kiabálta Angéla.
- Nyugodj meg. Üljünk le, beszéljünk meg mindent.
Baloghné, mint a hipnózisban, bement a szobába és leült.
- Te vagy az egyetlen – kezdte Andrea –, akihez bizalommal fordulhatok. Így van? Segítesz nekem?
- Miben?
- Kikeveredni ebből a zsákutcából, ahova beszorítottak.
- Kik?
- Szinte mindenki.
- Ezt magyarázd meg nekem, mondj el mindent!
Andrea egy mély lélegzet után elkezdte.
- Az igaz, hogy segítettem Gergő fiadnak a sátrat összeállítani, az is, hogy csak ketten maradtunk a táborban és… Szóval a fiad megkívánt… Szeretkeztem vele.
- Te megbasztad a fiamat is? Előbb a férjemmel…
Andrea az asszony szemébe nézett. Halk volt a szava.
- A férjeddel Ballagó Krisztina feküdt le.
Angéla kemény arcán rángás futott át.
- Értem. Folytasd!
- Utána átmentem a másik szigetre, amikor jöttek értem kocsival.
- Kicsoda?
- Az öcsém, hogy anyánk hirtelen rosszul lett, kórházba került. Bevitt a kórházba, láttam, hogy anyám állapota normális, annyira, hogy visszaindultam a táborba. Késő este volt, amikor odaértem a szigetekhez, s kivel találkoztam a parton? Egy régi osztálytársammal. Eltöltöttünk egy kis időt a nyaralójában, aztán átúsztunk Kláráékhoz. Láttam, ott is rendben van minden, visszamentünk Bálinttal, de otthagytam, mert elkezdett erőszakoskodni velem. Bolyongtam az erdőben, aztán sikerült elaludnom. Délután lehetett, mikor felébredtem, és a gyerekek áteveztek velem a szigetre. Ott mondták, hogy Bálint meghalt. Esküszöm, semmi közöm a halálához. Klára szerint én voltam a gyanúsított, ezért elmenekültem. Azóta az anyám házában húzódok meg. Valamelyik éjszaka telefonon hívott Géza. Elmentem hozzá, szeretkeztünk, ő mondta, hogy te nem vagy itthon, lehet, hogy itt talállak, aztán hazamentem. Ez így igaz. Hallottam, hogy köröznek, hozzád fordultam telefonon. És most itt vagyok.
- És Gergőről mit tudsz?
- Hétfő délután azt mondta, hogy azért jelentett beteget és nem ment el csónakázni az osztállyal, mert levelet írt az apjának. Meg is mutatta.
- Hosszú levél volt?
- Egy oldal. Miért?
- Nem érdekes.
- Azt is mondta, hogy elviszi az apjának.
- Akkor Gergő él! Elmondanád, amit nekem, a rendőröknek is?
- Hát persze! Holnap.
- Holnap?
- Igen. Ma rendezzük el a ti kettőtök ügyét! Gergő is azt írta! Ilyen csibész fiatok van? Gondolom, halálra ijedtél, amikor meghallottad, hogy nyoma veszett! És a szegény apja is!
- Mit értesz az alatt, hogy rendezzük a dolgot Gézával?
- Kigondoltam egy tervet. Benne vagy?
- Amíg nem tudom, mi az, hogy döntsek?
- Igaz. Nos, én délután felhívom Gézát, hogy találkozni szeretnék vele este.
- Miért este?
- Éppen ez a lényeg! Este kell lebonyolítani, hogy ne vegye észre, nem én vagyok…
- Hanem én!
- Itt a szőke paróka, kicseréljük a ruháinkat…
- Hol gondolod a randevút?
- Itt, a környéken.
- De hát tudja, hogy én is itt vagyok!
- Jó, hát felőlem hívhatod te is!
Angéla átgondolta a dolgot.
- Nem, nem hiszem, hogy az én hívásomra eljönne. De ha a te ruhádban, főleg a szőke paróka alatt engem talál, nincs már kiút a számára, beszélgetnie kell velem.
- Mit döntesz, belevágjunk? Gondolj Gergő lelkére!
- Igen. A válasz igen. És te hol leszel?
- A közelből figyellek benneteket.
- Kukkolsz?
Nevettek.
- Tudod, hogy féltékenységemben a halálodat kívántam?
- Érthető. Most már nem vagy féltékeny?
- Őszinteségedre őszinteséggel fizetek. Mást szeretek!
- És hol tartotok? Voltatok már együtt?
- Ragyogó szerető!
- Csak nem válni akarsz?
- Az is előfordulhat, de ezt a színjátékot el kell játszanunk! Előre látom az arcát, amikor… – megcsókolta Andreát. – Köszönöm, barátnőm!
- Köszönöm én is. Holnap pedig teljes erővel értem és a fiatokért dolgozunk.
Angéla elgondolkozva nézte Andrea arcát.
- Te nagyon jól tudsz szerepet játszani. Tényleg titkárnő vagy, nem színész?
Andrea mosolyogva rázta a fejét.
- Egy bankban dolgozok.
- Hát, ami azt illeti, egy bankárnak is sokat kell színészkednie!
- „Színház az egész világ”!
- Shakespeare?
- Az. Te is sokat olvasol, mint a fiad?
- Honnan tudod, hogy Gergő mennyit olvas?
- Láttam nála könyvet, de a beszédéből is kitűnt a műveltsége.
- Milyen könyvet láttál nála?
- Valami esernyő volt a címe? Az írójára nem emlékszem. A Delfin könyvek közt jelent meg. A borítóján egy rajz volt, egy elosonó keménykalapos férfi, karján egy fekete esernyő…
- Egy fa mögül meg csíkos trikókban két alak figyeli, az egyik Anatol, a másik Kubus. Igen, az volt a kedvenc regénye! Jaj, de sokszor elolvasta! Hol lehet most? Miért nem keresi a kapcsolatot velem?
- A fő, hogy él!
Angéla hálásan mosolygott Andreára.
A nap további részében közösen főztek, ettek, ittak, beszélgettek a gyerekekről, Kláráról, Andrea telefonált Baloghnak, csiszolgatták a tervet, többször elpróbálták az esti előadást, közben sokat nevettek, üldögéltek csendben a teraszon.
Mindkét nő boldognak, felszabadultnak tűnt.

                                                               58.

Az utolsó estén vegyes volt a hangulat a két szigeten. Az igazgató jelenléte feszélyezte őket mindaddig, míg bejelentette, hogy nem maradhat tovább, mert nem várakoztathatja a külföldi vendégeket, és a buszt is intéznie kell. Elmentek vele az Ádám-szülők, és egy másik kocsiban a rendőrök is. A tanári sátorban levő italok látványa Tamást és Demetert, tudata a fiúkat és a lányok egy részét izgatta, csábította. Sokan szomorúak voltak Jancsi és Gergő eltűnése, vagy a nyaralás megkurtítása miatt. Az igazgató úrék távozásával oldódott, és egyre inkább a vidámság felé tolódott a hangulat. Hamarosan fellobbant a tűz, koccantak, csörömpöltek a csónakkal áthozott üvegek, zsibongás, kiabálás, slágerek, népdalok és magyar nóták dallamai hangzottak fel.
Csilla Barnával sétálgatott, többször körüljárták a szigetet. Robi és Jutka előbb a sátorban üldögéltek, fogták egymás kezét, majd lesétáltak a partra, s a megszokott helyükön leültek a fűre.
- Mikor mész Franciaországba?
- Kedden hajnalban indulunk.
- Egy hónapig nem láthatlak – sóhajtott a fiú.
- Én se téged – suttogta a lány. – Szoríts magadhoz! Félek.
- Mitől félsz?
- Nem tudom megmondani. Mindentől. Mások vidámságától, Klári néni pillantásától a távcsőben, a tűz lobogásától, a szél suhintásaitól, az egész világtól, saját félelmemtől.
- Tőlem is?
Jutka pillantása Robi zöldekék szemébe fúródott, sokáig ottmaradt. Szomorú arckifejezése lassan enyhült. A megszólaláskor már mosolygott.
- Tőled nem. – Kicsivel később. – Veled nem.
A fiú ölébe tette a fejét. Robi keze lágyan simogatta vastag szálú barna haját.
- Nekem is szoktak lenni ilyen érzéseim – mondta megnyugtató hangon. – Tudod, mit csinálok olyankor?
- Tudom. Úszol.
- Igen. Úszok.
Jutka felugrott, meztelenre vetkőzött, majd a fiút is felhúzta a kezénél fogva, és őt is levetkőztette.
- Ússzunk!
Kéz a kézben gázoltak a vízbe, aztán elengedték a másikat, tempóztak. Jutka meglátta, hogy Csilla és Barna megállnak a parton, s vetkőzni kezdenek. Rájuk kiáltott.
- Ne gyertek be! A folyó ma este a miénk! Csak a miénk!
Látta, hogy a két gyerek visszaveszi ruháit, integet nekik, és elindul a sziget belseje, a tűz megvilágította tisztás felé. Jutka gyorsúszásban az árral szemben kezdett úszni.
- Hagyj le, ha tudsz! – kiáltotta Robinak.
A fiú gyámoltalan csapásokba kezdett, mire Jutka ráförmedt.
- Nem ér! Tessék úszni rendesen!
Megvárta, amíg Robi utoléri, akkor rácsimpaszkodott a nyakára. Nevetett. Próbált rámászni a fiú hátára. Végül az ölelésben állapodott meg. Lecsúsztatta kezét a fiú nemi szervére. Robi abbahagyta a látszatmenekülést, szembefordult vele.
- Menjünk ki!
- Miért?
- Mondani akarok valamit.
Leheveredtek a fűre. Jutka újra a fiú hasa felé igyekezett a kezével. Robi megállította.
- Miért? Nem akarod?
- De igen.
A lány kihallotta hangjából a nemet is. Kínálkozó hangon mondta.
- Ez lenne a végső szakítás Gergővel.
- Nekem pedig Jancsi első szembeköpése.
Jutka felvitte a kezét egészen a fiú arcáig. Maga felé fordította a fejet.
- Tudod, hogy szeretlek?
- Tudom. Én is szeretlek.
- Tudod, hogy tisztellek?
- Tudom. Én is téged.
- Tudod, hogy ennivaló vagy?
- Tudom, de élve jobban szeretem magam.
- Miért sírsz?
Robi lenyelte a könnyezést.
- Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy abban a vízben fürdünk, amelyikben Jancsi…
- Azt hiszed, hogy…
-    Azért mentem be, hogy egy kicsit én is meghaljak.
Gondolkozva hallgattak.
- Iszonyatos szó a halál – töprengett hangosan Jutka.
- Igen. Milliószor szebb az, hogy élet.
Jutka még egy kísérletet tett.
- Tegnapelőtt este, emlékszel, Jancsi mit csinált?
- Emlékszem.
- Úgy is felfoghatjuk, hogy búcsúzott!
- Mert még élt!
- Hát nem érted? Nem akarok szűzen meghalni!
- Én sem.
Mivel fiú nem mozdult, a lány nem mert kezdeni semmit. A hosszú hallgatás után Robi szólalt meg.
- Nincs nálam gumi.
- Hozok Barnától!
Jutka azon mód, meztelenül elszaladt testvére sátrához. Beletúrt Barna táskájába, megtalálta, amit keresett, kivett egyet, aztán még egyet. Visszafutott, lefeküdt Robi mellé. Mindkettőjük számára évezredeknek tűnt az idő, ami addig telt el, mire Robi Jutka fölé hajolt.
Később ott álltak a parti fűz alatt, s a hold világosságában nézték, ahogy a folyó sodra egyre távolabbra viszi az óvszert. Jutka megkérdezte.
- Te hiszel a feltámadásban?
- Sajnos nem.
Belábaltak a sekélyebb vízbe, lemosták magukat. Jutka az egymás mellé tenyerébe vizet mert, s ráöntötte Robi fejére.
- Aphrodité papjává avatlak.
Robi keresztet vetett. Mindketten nevettek.
- Most már meghalhatunk!
- Menjünk inkább a többiekhez. Jancsi az övék is volt.
Amíg szótlanul, karjukat a másik derekára téve elsétáltak a tisztásig, Jutkát nyugalom, büszkeség és hála töltötte el, eltűnt a szorongás.
- Merre jártatok? – kérdezték itt is, ott is.
- Kétszemélyes úszóversenyt rendeztünk.
- És ki győzött?
- Senki.
- Szóval döntetlen lett?
- Nem! – Válaszolt Jutka. – Mind a ketten győztünk.
- Gyertek! Egyetek, igyatok!
Az osztálytársak helyet szorítottak nekik, a tűz mellé vonszolt farönkön, sült kolbásszal, szalonnával, kenyérrel, és műanyagpoharakba kitöltött vörösborral kínálták őket. A fiúk, lányok között ültek a tanárok is. Jutka megbökte Robi oldalát, és a fülébe súgott.
- Nézd Klári nénit!
A fiú pillantásával egy időben Klára is felnézett. Szemeik találkoztak. A tanárnő zavartan pislogott, mosolyogni próbált, végül elfordította a fejét, mintha környezetére figyelne. Amikor újra odapillantott, a fiú még őt nézte. Letette a földre a poharát és odament Robiékhoz.
- Csak nem megtudtál valamit Jancsiról, Robikám?
- Arról úgyis Klári néninek szólnék először! – válaszolt a fiú olyan hangsúllyal, hogy nemcsak Klára, hanem a körülöttük állók, ülők is felkapták a fejüket, és Robira meredtek. Aztán Klárára. A hirtelen beálló feszültséget a folyó túlsó partján támadt kiabálás szüntette meg.
- Egy csónak közeledik a szigethez!
- Egy öregember vezeti!
- Egyenesen felénk tart!
- Megismerem!
- Igen, ez az a csónak, amelyik hétfőn úszott lefelé!
A többiekkel együtt Jutka, Robi és Klára is odasietett. A csónakban ülő ember már messziről kiabált.
- Eredjetek odébb! Nem nektek való!
Nem evezett ki a partig, kilépett a citromsárga csónakból, combig a vízben állva az egyik kezével integetett, a másikkal tartotta a járművet.
- Van itt tanító? – kiáltotta.
- Itt vagyunk! – Felelt Tamás. – Mi a baj, bátyám?
- Jöjjenek be, oszt megmondom!
Tamás a másik négyre nézett, aki pillantásukkal őt küldték előre. Levette szandálját, vászon nadrágját, s lassan bement. Az öreg mélyen hozzáhajolt, és halkan, hogy Robiék nem hallották, magyarázni kezdett, aztán felhajtott a csónakban egy ponyvát.
- Jancsi! Jancsikám! – üvöltött fel fájdalmasan Tamás.
Néma csend lett a szigeten.