- Gergely vagy, vagy Gergő? – fordított a papíron Elza.

- Gergely, de mindenki Gergőnek hív.

- És hogy becéznek? – kérdezte gúnyos hangon Tomi.- Gergőcének? Gergőcskének? Van az iskolában valami beceneved?

Gergő nem válaszolt.

- Vezetékneved talán van! Megtudhatnánk? Vagy motozzunk meg? Azt akarod?

- Nincsenek irataim.

- De azt azért tudod, hogy hívnak!

- Balogh D. Gergő.

Ürge arca elborult.

- Balogh D. Géza fia vagy? A Gazbalogé? A párttitkáré?

Gergő lehajtotta a fejét, aztán mégis felemelte. A kérdezőre nézett.

- Azé.

- Ő tette tönkre az apámat!

- Nem én!

- Nem is azt mondtam, hogy te, de a vér nem válik vízzé! Kíváncsi vagyok, mi van abban a levélben. Olvasd, Elzus!

Gergő még egy kísérletet tett a levél megszerzésére, de megint sikertelenül.

- Jól van, olvassátok! – Az arcát a kezébe temette.

Elza az üvegből ivott egy kortyot, és olvasni kezdett.

- Gergő! Nem olyan elegánsan rejtettem el a levelet, mint ahogy a kedvenc könyvedben le van írva, de nekem nincs akkora fantáziám meg időm! Sokszor megkérdezted, hogy ki vagyok, és én vagy hazudtam valamit, vagy elengedtem a fülem mellett a kérdést, így, mielőtt válaszolnék a másik kérdésedre (ti. hogy mi ez az egész?), őszintén (de most tényleg őszintén) elmondom az igazat magamról.

- Hű, de kacifántos a stílusa!

- Valóban Andreának hívnak. Vámos Andreának. Volt férjem, de meghalt, és volt egy kisfiam is, Kálmánka (ezért lettél te, emlékszel, egy kis időre Kálmán). Ő is meghalt, ugyanakkor, mint az apja. A férjem halála óta te voltál az első férfi, aki adott nekem valamit. Tudom, arra gondolsz, hogy miért feküdtem le apáddal is…

- Is? Te ezek szerint nem vagy az az ártatlanság, aminek kinézel! – Ürge hangjában féltékeny elismerés csendült.

- …, de erről majd később. Egy bankban dolgozom. Tehát nem vagyok sem színész, sem újságíró, ahogy mondtam, illetve gondoltad rólam, hanem közgazdász.

Gergő! Az a néhány nap, amit együtt töltöttünk, meggyőzött arról, hogy, ha meg is találod ezt a levelet (mert rendkívülien intelligens, gyors és logikus észjárású fiú vagy), akkor sem fogod elolvasni a kért határidőn belül. Ennek tudata ad erőt, bátorságot nekem arra, hogy, teljesen őszinte legyek. Mint az ideérkezésedkor tapasztaltad, és azóta már el is mesélhették neked, félárva vagyok. Anyám huszonhat éve meghalt, apám nevelt fel minket (az öcsémet, akivel egyszer találkoztál is, és engem), de súlyos betegen fekszik egy szanatóriumban. Talán azt is elmondta a két barátom (a jelenlegi házigazdáid), hogy meg akartalak öletni velük. Az anyját! Nem akármilyen nő ez az Andrea! Leírom, miért. Fájdalmas lesz nekem is, neked is.

A vonat egykedvűen zakatolt. Megállt közben kétszer is, de újabb utas nem kéredzkedett a fülkébe. A három fiatalember és a lány komor arccal, részvéttel elegyes kíváncsi tekintettel nézte Gergőt. A fiú halkan mondta.

- Folytasd, kérlek!

Elza hozzáhajolt, megfogta az állát és felemelte a fejét, megpuszilta falfehér arcát.

- Tényleg folytassam? – Odanyújtotta a levelet. – A te életedről van szó, a levél csak téged illet. Bocsáss meg nekünk! Idétlen, hőzöngő egyetemisták vagyunk, akik…

Gergő visszaadta a papírt.

- Olvasd te inkább!

A lány a három társára nézett. Azok némán bólintottak.

- A városodtól nem túl messze lévő faluban éltünk akkor a férjemmel és az ötéves Kálmánkával. Boldogok voltunk. Érted ezt? Boldogok! Én a helyi takarékszövetkezetben dolgoztam, Jónás, a férjem a városba járt be naponta. Szerettük egymást, imádtuk a fiunkat. Rengeteget voltunk kint a természetben. Tíz éve történt a dolog. Nem tudom, ismered-e a KFT-számot, a Macska az útont. Így gondold!

- „Macska az úton, már túl van a dolgon, és nélküle száll az idő” – énekelte Tomi.

Gergő megborzongott.

- Ne haragudj, hogy! – szólt Rózsa Sándor. – Jó lenne, ha elmondanád, ami veled történt, mielőtt az előzményeket megtudnánk. Tudod, irodalom szakos vagyok.

- Ez nem irodalom – mondta halkan Gergő. – De azért röviden összefoglalta az elmúlt napok eseménytörténetét. A kígyó-epizódot kihagyta. Szavait csend követte, aztán Elza folytatni kezdte az olvasást.

- Szerda délután volt, de inkább kora este. Jöttünk haza egy kirándulásról (a férjem szabadnapos volt). Az úttól vagy három méterrel egy virágért hajoltam le, Jónás a földúton bolondozott a gyerekkel, amikor nagy sebességgel jött egy autó. Kálmánka megdermedt ijedtében, nem mozdult, a férjem utána ugrott, hogy félrerántsa. Az autó elgázolta mindkettőjüket. Nem állt meg, továbbszáguldott. Odarohantam. Először az autót néztem meg. Jó számmemóriám van, így a rendőrségen is el tudtam mondani a rendszámot. Ez alapján azonosították a tulajdonost. A fiam szörnyethalt, a férjem a kórházban halt meg. Nem nyerte vissza az eszméletét, el sem tudtam búcsúzni tőle. Az apád vezette azt az autót! Bocsáss meg, hogy zavarosan írok, de az emlék ma is felzaklat. Egy ismerős rendőrtiszt elárulta nekem, hogy ismeretlen tettes ellen szólt a feljelentés, aztán rövid idő múlva ad acta tették az ügyet, szóval eltusoltak szépen egy gyilkosságot! Mert ez az volt! Legalább megállt volna, legalább megpróbált volna segíteni! Nem tette!

Gergő arca megmerevedett, szeme üvegessé vált. Az ajkai mozogtak, de szó nem jött ki a száján.

- Én teljesen kikészültem. Három hónapig az idegosztályon voltam. Mindig azt a pillanatot láttam, mindig az a pillanat járt az agyamban. Ha foltokat találsz a papíron, a könnyeimtől vannak. Amikor jobban lettem, minden cselekedetemet egy célra irányítottam: a bosszúra. Tudom, embert szégyenítő gondolat ez, de nem bírtam leküzdeni! (Mire e sorokat olvasod, talán „túl vagyok” rajta, talán „a dolgon” is.) módszeres és célratörő lettem, s bár nagyon be akartam végezni a feladatomat, türelmet erőltettem magamra. Nem írom le, milyen lépéseket tettem, hogy derítettem ki például, hogy kispárnával alszol, hogy szereted Adam Bahdaj regényét. Mindent tudok rólad – és tisztellek. Ezért hagyom meg az életedet. Két segítőm volt (ezt a két mostanit leszámítva), nem mondom meg, hogy kik, nem akarom bajba sodorni őket.

Ha élve megúszom tervem beteljesedését, talán feladom magam a rendőrségen (téged soha, soha, esküszöm!), talán eltűnök ebből az országból.

Legyél jó! Legyenek barátaid, barátnőid! Szeresd édesanyádat! Ne gondolj rám gyűlölettel, bármit is tudsz meg rólam! Ölellek! Andrea 

A kupéban az állak a mellkasokra nehezedtek. Csak a mozdony zúgása, a kerekek csattogása, egy távoli beszélgetés érthetetlen szavai hallatszottak. Gergő nyeldekelve igyekezett leküzdeni sírását. Elza a bőrülésre tette a papírt, leguggolt Gergő elé, vigasztalni próbálta. A fiúk nézték a reménytelennek tűnő kísérletet. Egyszer csak Tomi felkiáltott.

- Gyerünk! – Megrántotta Gergő vállát. – Te is!

- Hova?

- A városodba. Hátha meg tudjuk akadályozni azt az Andreát, hogy véghez vigye a tervét!

- Én nem megyek – mondta Ürge. – Egyrészt dolgom van, másrészt, már megbocsáss, az apádért a kisujjamat sem mozdítanám, sőt…

- Mi a neved? – kérdezte szorongva Gergő.

- Kondráth Dénes.

- Megértem az érzésedet!

- Kösz, de mindegy! A tények tények maradnak.

- Jó, akkor te nem jössz. Nem kell erről többet beszélni! Hogyan gondolod, Tamás?

- Leszállunk a következő állomásnál, mert – az órájára nézett – az azutáni már Gergő végállomása jön, neki pedig nem szabad oda megérkeznie! Lehet, hogy a gyilkosai várják ott.

- Nem logikus! Miért írta a levelet, és miért rejtette el ilyen rafinált módon? És ő maga írta, hogy…

- Ha leszálltunk, megbeszéljük! Ha meg tudtok győzni legfeljebb a következő vonattal ér oda, most azonban siessünk! 

Kiderült, hogy nem az volt az összes holmijuk, amit Gergő látott. Kihozták hátizsákjaikat, amelyeket induláskor az ismerős kalauz engedélyével a szerelvény végén, a személyzet számára biztosított fülkében pakoltak le. Ürge a jelenlegi kupéba rakta le, és elbúcsúzott tőlük. Gergő az üres táskával szállt le.

A vonat elment.

Elindultak a peronon az állomásépület felé. Megtudták, hogy a másik irányba csak három és fél óra múlva megy vonat. A pénztárostól azt is megkérdezték, hol van telefonfülke, aztán a hallott irányba mentek tovább.

- Természetesen megtérítjük a ruhák és a zsemlék árát.

- Szerzünk egy másik példányt a könyvedből.

Gergő csak ment velük, hallotta, de nem fogta fel a szavakat. Másutt jártak a gondolatai. „Ő lenne Andrea? Egy szerencsétlen, bosszúra szomjazó nő? És ilyen lenne apám? Igaza van Ürgének, és apám egy gazember? Gyilkos… Gyilkos, mint én! Tőle örököltem a hajlamot? Lehet ezt örökölni? Beszélni kell erről valakinek! Megőrülök én is! Ó, áldott nő! Nem akarod, hogy bűntudatban éljek! Mit akarsz? Megölni apámat? Vagy anyut? Mit érnél vele? Apám úgysem fog szenvedni, akár én, akár anyu meghal! Mennem kell ezekkel a srácokkal. Meg kell előzni Andreát, nehogy ő is gyilkossá váljon, mint…”

- Mi van? Rosszul vagy? – fordult hozzá Rózsa Sándor.

- Miért csináljátok ezt?

- Mit?

- Miért segítetek nekem?

- Nem akarjuk, hogy az a gonosz nő tönkre tegyen.

- Andrea nem gonosz!

Elza szólalt meg.

- De őrült! Belebolondult a családja elvesztésébe. Azoknak a veszélyes eszelősöknek a csoportjába tartozik, aki logikusa gondolkodnak és cselekszenek, persze csak azt, ami rögeszméjüknek megfelelő. Apád olyan, amilyen, anyádat nem ismerem, veled is csak véletlenül találkoztam, de azt hiszem, mind a hárman veszélyben vagytok, életveszélyben! Azért segítek, hogy életben maradj, maradjatok.

Rózsa Sándoron volt a sor, de mielőtt elkezdte volna, Gergő megkérdezte tőle az igazi nevét. A fiatalember elismeréssel nézett rá.

- Honnan jöttél rá, hogy nem így hívnak?

- Elza…

- Ja! – Rövid, horkantásszerű nevetést hallatott. – Igazából Balla Dániel vagyok.

- Egyikőtöket sem ismerem. Én főleg a hecc kedvéért, szebben, dramaturgiai szempontból vállalom a segítő – proppi – funkcióját! Az egy orosz irodalomtudós volt. No, meg azért segítek, amit mondtam! 

Gergő nagy léptekkel utolérte a néhány méterrel előttük haladó Tomit, mellette baktatott a hőség miatt néptelen utcán.

- Mit akartál mondani a vonaton a levéllel kapcsolatban?

- Említetted, hogy veled is íratott egy levelet. Úgy látszik, ez a mániája. A levélből meg abból, amit róla elmondtál, azt hiszem, nem normális.

- Ezt mondta Elza is.

- Mindenestre én nem bíznám rá az életemet! Szerelmes vagy bele?

- Sokáig… Hülye szó arra a négy napra, de nekem éveknek tűnt! Szóval amikor lefeküdtünk egymással… Tudod, ő volt az első nő, akivel… Egy ideig azt hittem, hogy szeretem.

Tomi megállt, Gergő szemébe nézett.

- Szereted még most is! Lefogadnám, hogy azért mentél bele a tervünkbe, hogy Andrea ne csináljon valami végzetes ostobaságot! Nem az apád, nem is az anyád miatt. Igazam van?

Gergő elvörösödve mondta.

- Ez igaz, de nem ez a teljes igazság. – Amikor másik kettő beérte őket, lehalkította a hangját. – Majd elmondom!

- Ott a fülke! – Dániel a kis élelmiszerbolt irányába mutatott.

A telefonfülke tövébe lerakták zsákjaikat. Elza és Dániel bementek a boltba. Egy fiatalasszony köszönt nekik és bement a fülkébe. Addig Tomi aprópénzt vett elő. A markában csörgette, s nőre mutogatva kacsingatott Gergőnek, aki kedvetlenül mosolygott. A nő még akkor is beszélgetett, amikor Elzáék kijöttek a boltból. Zsemléket és párizsit vettek, s kezdtek szendvicseket készíteni. A fiatalasszony szabadkozva kilépett a fülkéből. Tomi gyorsan bement, az ajtót behúzta maga után. Két és fél perc múlva kijött.

- Másfél óra múlva a barátom elviszi kettőnket. Csak kettőt, mert lesz még két utasa. Ha jól emlékszem, Daciája van, abba öten férnek be. Ki menjen Gergővel?

- Te, vagy Elza. Nektek van a legjobb beszélőtök – javasolta Dániel.

- Tomi menjen! Ki tudja, mi vár rájuk, és ő mégiscsak férfi. Mi majd meg- próbálunk stoppolni. Ha nem vesznek fel, megyünk azzal a vonattal.

- Rendben van! – Megnézte a karóráját. – Most háromnegyed dél múlt kilenc perccel. Jó lesz, ha fél ötkor találkozunk? Gergő, mondd meg, hogy hol!

- A főtéri szökőkútnál.

- Odataláltok?

- Van szánk! Menjünk, Elzus! Megkérdezzük, merre induljunk, a szendvicset megesszük útközben.

Elza megpuszilta mindkét fiút, Dániel kezet fogott velük.

- Vigyázzatok magatokra!

- Ti is! Jó stoppolást!

- Lehet, hogy mi előbb érünk oda, mint ti!

- Akkor majd ti vártok a főtéri szökőkútnál!

Gergő nézte a távozókat. Irigyelte gondtalanságukat. Nézte, amíg egy ember megkérdezése után elfordultak a sarkon.

- A te Andreád van olyan jó nő, mint Elza?

- Nem tudom, Elzával még nem voltam.

Tomi megütögette a hátát.

- Jól van, meggyógyulsz! Már tudsz humorizálni is!

- Nem viccnek szántam.

- Akkor meg eredendően szellemes legény vagy. Vigyázz, mert kifacsarom a szavaidat! Fel vagyok dobódva! Imádom a váratlan helyzeteket! És most ez az, a javából! – Látta Gergő arcának komorságát. – Azért beszélek annyit, hogy kieressz, te meg… Van még időnk, gyere, meghívlak egy sörre.

A csapos kérdezősködés nélkül kitöltötte a söröket. A terem végébe ültek le.

- Most mondhatod, ami bánt! Egészségedre!

Összekoccantották korsóikat. Gergő maga elé nézve hallgatott. Tomi tudta, hogy erőt gyűjt a beszédhez, ezért ő is csendben volt, sőt úgy tett, mintha másra figyelne. Gergő végre egy nagy lélegzetvétel után felemelte szemét, és elmondta az erdőben, a tisztáson történt eseményeket. Nem szépített meg semmit, nem magyarázkodott.

- A mocsok kurvája! – ordította Tomi, aztán észrevéve, hogy a másik négy vendég az asztalukhoz fordul, halkan folytatta. – Mibe kevert téged! Nem csodálkoznék, ha ő bérelte volna fel azt az embert! És még volt pofája azt írni, hogy nem árul el téged soha, soha, soha!

- De hát éppen azt írta!

- A szerelem beszél belőled! Azért mentegeted!  Nem keresett még meg Konrad Lorenz?

- Érdekes! Nekem is eszembe jutott nemrég! Tudod, a bioló…

- Ne másról beszélj! Szerinted miért írta? Hogy ne felejtsd el! – Észlelte Gergő arcának megvonaglását. – Tudom, nehéz, nem lehet ilyet elfelejteni egykönnyen, talán sohasem, de ő azt akarta, hogy meg se próbáld! Nem ölt meg, mert ő is érzett valamit irántad, neki az lenne a bosszú, ha megőrülnél! Legalábbis a bosszú egyik része. Mutasd a levelet, hátha ki tudunk sütni valamit.

Gergő kivette ingzsebéből a papírokat, kisimította és odaadta őket. Tomi belemélyedt.

- Miért írja, hogy szeresd anyádat? Sőt édesanyádat írt! Vele akar csinálni valamit?

- Mit?

- Fogalmam sincs.

Beszélgettek. Még egy sört megittak. Gergő nem engedte, hogy azt is Tomi fizesse. Kérdésére, hogy kik ők, és mit akarnak az élettől, társa elmondta, hogy Hegyesi Tamásnak hívják, másodéves kohómérnök hallgató, hogy mindazt akarják, ami apáiknak tilos volt: a szabad életet, a szabad gondolkodást, a szabad szerelmet. Negyedkettő előtt kimentek a bolt és a telefonfülke mellé.

- Az lesz az autónk! – nyújtotta ki a kezét Tomi.

- Megkérlek, hogy a kocsiban ne beszéljünk erről!

- Minek nézel engem?

 

                                                               60.

 

Aztán riadalom és felfordulás lett a szigeten. Tudták, hogy a Jancsi csak egy lehet, Ádám János. Mindenki hirtelen kijózanodott. A fiúk, a lányok egyszerre kezdtek belegázolni a vízbe. Tamás és az idős férfi megálljt parancsolt nekik.

- Ne, gyerekek! Ne!

Bokáig, térdig, combig a vízben megálltak. A gyerekek közül csak hárman maradtak a parton, Csilla, Jutka és Robi. Álltak némán, szemükbe könnyek gyűltek, szívükbe fájdalom és elkeseredés. Klára hozzájuk lépett. Az ő szeme is könnyes volt. Megérintette Csilla hátát. A lány teste megrezzent.

- Nem tudok mit mondani…

Csilla lerázta magáról a kezet, a tanárnő arcába nézett.

- Ne merj hozzámérni, te szuka! – mondta halkan, rekedt hangon.

Klára lobogóbb fényt látott a szemében, és nem a tűzét, ami megvilágította kettejüket. Hátralépett, segítségkérőn nézett a másik két gyerekre, de az ő szemükből is gyűlölet és vád sugárzott felé.

- Azt hiszitek, hogy én… hogy nekem valami közöm…

Csilla ráugrott, a földre leterítette, s ütötte arcát, mellét, cibálta a haját, közben üvöltött.

- Te voltál! Te ölted meg!

- Segítség! Szedjétek már le rólam! Ez megőrült! Segítsetek! – sikoltozott Klára. András és Demeter leszedték róla Csillát. A lányt Jutka vette pártfogásába, Klárát a két férfi. Felemelték a földről, leültették egy padra. Robi hallotta, a beszélgetésüket.

- Igaz, amit Csilla mondott?

- Megőrültél? Te is engem vádolsz? Bolond az a lány, a szerelem elvette az eszét!

- Tudjuk, hogy nem vagy bűnös, csak tőled akartuk hallani.

- Hogy lehettem volna? Láttátok, hogy még az a taknyos lány is majdnem megölt!

- Láttuk. Te nem bánthattad Jancsit. Megnézed?

Robi látta, hogy a tanárnő feléje pillant.

- Gyerünk! Segítetek?

András és Demeter a nő hóna alá tették a kezüket, betámogatták a vízbe. A gyerekek némám félrehúzódtak előttük. A bátrabbak követték őket.

Robi megérintette a Csilla mellett guggoló Jutka vállát, és a folyóra mutatott. A lány is felállt. Kisírt szemekkel figyelték színpadias jajgatást, Tamás erőlködését annak megakadályozására, hogy Klára a holttesthez nyúljon, hogy lefeszítse a nő ujjait a csónak pereméről. Látták Andrást és Demetert, ahogy Klárát egy másik csónakban átviszik a szigetükre, és a feléjük közeledő Tamást.

- Őszinte részvétem.

- Köszönjük.

- Én elmegyek az öreg halásszal az orvoshoz, és a körzeti rendőrhöz, s valószínűleg a hullaházba is. Robi, arra kérnélek, hogy beszélj Jancsi szüleivel. Téged ismernek, szeretnek. Megteszed? Klárát nem lehet egyedül hagyni, a két kollégának meg nemigen akaródzik menni.

- Tanár úr látta. Nagyon csúnya Jancsi?

- Nem. Kicsit puffadtabb, de nem ijesztő.

Csilla felsírt.

Robi azzal a feltétellel vállalta el a megbízást, ha Tamás megkéri az orvost és a rendőrt, hogy az éjszaka egy részét Jancsi holtteste mellett tölthessék, ő, Csilla és Jutka. A tanár megígérte.

A gondnok háza előtt a két lány megvárta, amíg Robi végez, s elindultak a falu felé. Nem kellett használniuk a lámpákat, a hold éles-fehéren megvilágította a tájat. Megtalálták a temetőt, és mellette a halottas házat, ahol Jancsi testét reggelig, a hullaszállító autó megérkezéséig tárolják. A negyvenes égő megvilágította, fehérre meszelt falú kisebb helyiségbe akkorra már behozták Jancsi tetemét. Egy bádoggal fedett asztallapon feküdt. Az orvos és a rendőr egy órát engedélyezett nekik a „virrasztásra”. Tamás közölte, hogy megvárja őket az őrszobán, aztán a felnőttek kimentek. 

Robi óvatosan emelte fel a fekete lepel Jancsi fejét takaró részét. Pár másodperc múlva kinyitotta a szemét. Csak állt az asztal mellett, és nézte barátja arcát. Kis idő után a lányok is bátorságot merítettek. Mindketten közelebb léptek és Robi karjait szorítva nézték a halottat, aki két napja még…

Az egy óra gyorsan eltelt. Nyílt az ajtó. Robi visszahajtotta a leplet, fejbólintással köszönt el Jancsitól. A lányok sírni kezdtek. Az őrszobán a rendőrtől kaptak zsebkendőket. Amikor ballagtak visszafelé, már csak szipogtak. Barna már várta őket. Biccentett Tamásnak, kezet szorított Robival, megölelte testvérét. Csillát hosszan szorította magához. Átevezett velük a szigetre.

Messziről hallották Bérczes Balázs gitárjának halk, szomorú hangjait. Egy percre megálltak a tisztás szélénél, nézték osztálytársaikat. Azok is észrevették őket. A gitár elhallgatott. Mindnyájan felálltak. Barna is odament közéjük, Tamás arrébb húzódott. A három gyerek lehajtott fejjel, lassan lépkedett, a többiek utat engedtek nekik. A vörösen izzó fahasábok mellett megálltak. A lányok, a fiúk néma ölelésekkel és kézfogásokkal fejezték részvétüket s együttérzésüket. A csendben Balázs újra elkezdte pengetni gitárját. Néhányan dúdolták a dallamot, végül az egész osztály énekelt: „Ugye, eljössz még, talán eljössz még…” Csilla felzokogott, elrohant a sátrába. Barna utána ment. Jutka és Robi követte őket. A mai éjszakát Jutka a fiú sátrában töltötte. Riadtan egymáshoz bújtak. Elszorult szívvel hallgatták osztálytársaik halk beszélgetését, meg-megriadtak a nyugovóra térők lépései alatt meg-megcsörrenő avar hangjaira. Így aludtak el. Robi ma sem úszott.

Másnap délelőtt tízkor a busz elindult az osztállyal hazafelé.