2005 nyarán fura gondolatom támadt: egy barokk templomban ülvén és Händel-muzsikát hallgatván, megszólalt a sekrestyében egy mobiltelefon és egyre makacsabbul követelte, hogy foglalkozzon valaki vele. Mígnem kikapcsolták.

Akkor eszembe villant a megboldogult, marosvásárhelyi Szőcs Kálmán egy szívbemarkoló verse, az isten telefonjára sóvárgó magányos ember gyötrelmeiről, s estére megszületett az ellenverse. Azóta a magyar költészet tárházában lapozgatva keresem a feleselésre, kiegészítésre vagy továbbgondolásra szólító darabokat. E számomra Fontos verseknek ítélt gyűjteményből adok át kétszer ötvenet a nyilvánosságnak.

Csíkszereda, 2006. március 29.

Szőcs Kálmán:

ISTENEM, TELEFONÁLJ!

Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,

némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.

Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: "Bocsánat, uram."

Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után

megszólal a hang.

Szőcs Kálmán (sz. 1942 - mh. 1973) a posztumusz megjelent, de még általa szerkesztett és átnézett Töklámpás c. kötetébe felvett emblematikus verse. Szorongásait, rajta mind jobban eluralkodó magányát vetíti ki benne szokatlan szuggesztivitásával.

Azóta kísért engem e kétségbeesett gondolatfutam képvilága, a kagyló mélyén fölbúgó, mindenható hang. Majd nemrég, egy templomi hangverseny félig álomba ájult délutánján, a hűvös homályban, valahol a sekrestye mélyén hosszan kicsöngött egy gazdátlan telefon...

Cseke Gábor:

NEM FOGADOTT HIVÁS

homálylott már szitált az este
a menekülő fényt kereste
a templom falán a sok szentség
kölyökangyal s az égi fenség
is elvonult vackára térve
mintha csak összebeszélve
kiürítve az isten házát
amíg a csillagport kirázzák
odafentről az éji fények
gerjesztői a víg legények
kik az urat magára hagyták
gondjaival s az időt múlatták
az öreg meg egyet töprengett
nem hitte hogy meg is pihenhet
kedve támadt fentről leszólni
valakinek kitárulkozni
hisz annyi minden nyomta lelkét
de őt mindig csak ünnepelték
imádták nem hallgattak rája
övé a menny hát csak csinálja
mit jónak vél dolgunk ezernyi
nem érünk rá kedvére tenni
de amit ő egyszer kitervelt
az valóra vált így hát felkelt
s a telefont kezébe véve
egy sor számot ütött a gépbe
amely valahol kicsengett szépen
csak úgy visszhangzott a fülében
válasz nem jött s magába nézett
látta amint egy levitézlett
öregúr diszkrét kosarat kap
hiába övé az égi ablak
s a kagylót csöndesen lerakta
tán el is szunnyadt virradatra

mobilomon reggel az írás
ÉN VOLTAM
NEM FOGADOTT HIVÁS