Ha én Elekes Ferenc lennék,
mint voltam volt néhány
– tíznél, sajnos, nem több –
percig, szóval addig, amennyi idő a
Mese az álmos macskáról cím és
a szerző (téves) megjelölésének észlelése
[mert e (téves) meghatározás engem jelölt meg
szerzőnek, ami a főszerkesztő igen
jóleső, ám fölöttébb kellemetlen (a fenét az! a fenét!!)
tévedése volt], illetve a Zolival telefonon való
beszélgetés (amelyben ígyen vádolt meg: „Más tollával ékeskedsz!?”)
között eltelt (Ergo szalmalángnyi, kérészlétnyi volt az az idő.),
nem hinném el. Mert el nem hihetném.

Megzavarodottan, elképedve, s némi megilletődöttséggel
tipegtem-topogtam, az sem zavart, hogy a számítógépnél ülök,
és modern Faustként igyekeztem megállítani az időt,
kihasználni a lehetőséget,
bár abban a szent minutumban
tudtam, hogy én nem te vagyok,
s te nem vagy én.
A stílusunkról tudtam ezt.
Meg másból is.

(Egyszer régen az ifjabbik lányom ekképpen
válaszolt kérdésemre: „Benedekelekelek”.)

(Volt egyszer régen egy film, Áldd meg az állatokat és a gyermekeket!.
Ez volt a címe. Az írójára nem emlékszem, de a rendezőre igen.
Stanley Kramernek hívták. Aki az Ítélet Nürnbergben-t is megcsinálta.)

(Egy harmadik zárójeles: A meséknek sosincs végük! Hiába a vágyunk
a „hepiendre”!)

Tudod, tudod, Frici, nekem is van macskám, mint Sárinénak.
Majd írok róla. Neked írok. Meg mindannyiunknak.
Hogy kiszökjék az álom a szemünkből.