És az is, aki alacsonyabb és testesebb bátyjánál – a halk szavú, rokonszenves mérnöktanárnál –, de szeretett és tudott focizni. Játszottak („játszottunk”) a házuk melletti téren, a Bakó soron, az iskolaudvarokon, pályákon. Gyors volt, nem kímélte magát. Jól cselezett. E tehetségét a komor felnőttvilágban nem használja ki, nem ügyeskedik, nem veri át, nem csapja be, nem vezeti félre munkatársait. A nem szövött anyagok technológiája szakon végzett egy lengyelországi egyetemen. Az ígéret és a szerződés ellenére a minisztérium nem biztosított neki képzettségének megfelelő munkahelyet, a diplomás mérnök elvégezte hát a MÁV iskoláját is. Tanulta a szabályzatot, bújta a menetrendet. Vasutas lett. Rátermettségének ékes bizonysága volt, amikor vele és családjával együtt utaztam. Az akkor már hajdani vasutas a hatvani helyett a pesti vonatra szállított fel minket. Nem lett bonyodalom. Tápiószelénél átszálltunk az újszászira, s még elértük az igazit. Kaptunk az alkalmon, piszkáltuk, ugrattuk. A gyerekek kifejezetten élvezték a helyzetet. Ő nem vette a szívére. Mosolygott.

Gyerekei attól az alacsony, szimpatikus tanárnőtől valók, akit esküvőnkön ismert meg. Meglátni és megszeretni… Két gyerek, egy lány, egy fiú. Általános iskolába járnak, mint mi jártunk a hosszú, a Beloiannisz úti, a Schader-, az Illés-iskolákba. Játszanak, ahogy mi játszottunk utcákon, tereken, az aljban,, az iskolaudvarokon.

Felnőtt életünk is játék. Az övé ma egy észak-magyarországi textilüzemben zajlik. Kíméletlen, keményedő körülmények között élnek, mint élünk jó pár százezren ebben az országban. Élnek szerényen, de ő sem csatlakozik semmiféle hadhoz. A politikától is távol tartja magát. Abban az évi egy-két órában, amit vele tudok tölteni, beszélgetünk. Mondja, eljár szavazgatni, választgatni. Mondja: „Nem a fizetett, jól fizetett színpadi ripacsokon múlnak a dolgok, a dolgaink, hanem a színfalak mögött dőlnek el.” Aztán – mivel művelt, olvasott ember –: „József Attila nem így képzelte el a rendet.” Kutakodva nézek rá: „Mi az? Politizálsz?” „A francokat!” Elmosolyodik, fogait piszkálja – gyerekkori szokás ez nála –, és már másról beszélünk.

Beszél. Nemrég elvesztett édesapjáról, Vili bácsiról, szeretett édesanyjáról, a feleségéről, gyerekeiről. Közben cigarettázunk. Furcsán, két ujjbegye közt tartja cigit, mint aki nem szokott hozzá. Hagyom beszélni. Nézem átszellemült arcát, nézem s kavarognak bennem az érzések, gondolatok, megkísérlek formát adni nekik. „Te vagy az barátom? Ősidei verekedéseink szemtanúja? Lásd, bárhogy igyekszem, nem tudok felidézni esetet, amiben te ütöttél! Te vagy nyűgeim meghallója, bánataid megvallója, akivel együtt hallgattuk Vilmos bátyád szürke, szalagos Tesla magnóján, a Szabad Európán, luxemburgi rádión a máig eleven zenéket , titokban elszívtuk első cigarettáinkat, a Fecskét, Mentholt, Savariát, akivel bokorban megbújva olvastuk a Dekameron pajzán, csiklandós részleteit? Te vagy az, aki – míg én összecsaptam, lemásoltam vagy meg se csináltam a házi feladatokat – órákig bíbelődtél a toll vagy ceruza végét rágva, több megoldással is kísérletezve? Te vagy néhai társam a sörözések, rumozások múltba fulladt évadjaiban?”

Figyelem barátomat. Örülök, hogy csak az általunk pusztulásnak minősített évek nem kezdték ki tekintetét, vonásait.

Örülök és szomorú vagyok.

(A fenti írás eredeti változata 1998 júliusában jelent meg a Híradóban. Legutóbb 7 éve hallottam Feriről, amikor a fiatalabbik gyerekük (a fiú) és az idősebbik lányunk felvételizett az egyetemre. A fiatalok izgultak, az őket elkísérő asszonyaink beszélgettek.)