- a megérdemelt dics himnusza –

Mintha századok óta ismerném ezt az embert, pedig úgy harmincöt esztendeje, hogy először találkoztunk. Így van ez a barátoknál. Fut egymás mellett életünk. Szép, ám félelmetes a rendezés. Pontosan – szörnyű semlegesen – az életidő koreográfiáját követi. Itt, bennünk másként zajlik.
Barát – nehéz őszintén kimondani, leírni ezt a szót. Az emberi kapcsolatok is erodálódnak, rozsdásodnak. Ránk és belénk nyomakodnak éveink. Változnak körülményeink és mi is változunk. Egyikőnket magasba emeli, másónkat mélybe taszajtja sorsa, szerencséje, habitusa. „A felnőttek élete is játék.” Hol tragédia, hol komédia, hol tragikomédia. Néha bábnak érezzük magunkat, s van, hogy tudjuk, mi tehetünk a játék ilyen alakulásáról. Van közöttünk gyenge és erős, önsorsrontó és a másik ellen forduló. Nem vagyunk, nem is lehetünk egyformák. Legtöbbször egy személyben vagyunk gyilkosok és áldozatok, bűnösök és ártatlanok. Csak a keverési arányban van különbség. Nincs kivétel. Barátom sem az. Nem hiba nélkül való. Például rágja a toll vagy ceruza végét az írást megszakító gondolkodás szüneteiben. Hatalmas szellemi erőkifejtésre képes, de a gyakorlati életben nem igazán találja fel magát. Emiatt néha méla szomorúság telepszik arcára.
Pedig nem búval bélelt ember! A középiskolában olyan irodalom dolgozatokat írt, hogy le a kalappal előttük, előtte! Az egyikben „ismeretlen Ady-verseket” fedezett fel. Ő ismerte, hisz az akkor sikeressé vált Locomotiv GT számai voltak a Tengelykezű félember, az Ezüst nyár. Ez utóbbi „Adyból” idézett is: „Hol van már az ezüst nyár, / Ó, az ezüst nyár?” Ötöst kapott. Én meg, aki avantgarde stiláris megoldásokkal dolgoztam, csak hármast! (Vajh, érnek-e többet közepesnél mai írásaim?)
Egy másik példa. A felső tagozatban a zebegényi táborban nyaraltunk. Úttörő egyenruhában jártunk, a mozgalom hiearchiája, szertartásrendje szerint éltünk. (Szolgálat, napirend, napiparancs, számháború stb.) Azon a napon konyhára voltunk beosztva, így a reggeli zászlófelvonáson, eligazításon ő a következőképpen intézkedett: „Kandúr őrs, vigyázz! Ilyenmegilyen elvtársnak jelentem, a Kandúr őrs egy fővel megjelent!” A felettes fapofával reagált a képtelen helyzetre, pihenjt vezényelt. Barátom „felénk” fordulva továbbította a parancsot. (Talán fölösleges mondanom, hogy a rezzenéstelen arcú „elöljáró” az az ember volt, akire sokfelől lehet nézni…) A ceremónia végén mindketten kiadták az oszolj! parancsot.
Igen, ez is ő!