A mítoszok az emberiség gyerekkorának termékei. Ez az egyén életében is érvényesül: első évtizedünk a mesék, a csodák időszaka. Kosztolányi Dezső:
„Jaj, a gyermekkor mily tündéri kor volt:
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt,
s az abroszon a porcukor a hó.”
Ebből az időből úgy bontakozik ki előttem dr. Csiszér Miklós alakja, akár egy varázslóé.
Ma is beszélgetek emberekkel, hasonkorúakkal, idősebbekkel. Ezekből a beszélgetésekből olyan kép alakul ki, hogy írásomnak ezt a divatos címet is adhattam volna: „A Csiszér-jelenség”.
Az egyik erélyét dicséri, a másik durvaságát panaszolja. Az egyik szakértemére emlékezik vissza meleg hangon, a másik életmódjára, irigykedő rosszallással.
Az egyik felidézi, amikor a doktor úr katonaorvos volt, a másik már újszászi praxisáról beszél.
Ahány ember, annyi nézőpont, annyi emlék!
Nincs tapasztalatom a lélek halhatatlanságáról. Enyészetéről sincs, ezért az alábbi két emlékemet a Doktor Úrnak (immáron csak az emlékének) ajánlom.

1968-ban megfájdult a fogam. Apám elvitt az orvoshoz. Természetesen „Csiszérhez”! (Jeleztem már, hogy ő valóban medicus universalis volt, általános orvos. Megesett, hogy műtött a körzeti rendelőben.)
- No, mi van? – apám dugott valamit a fehér köpeny zsebébe. – Jól van komám! Félsz?
Féltem. Nem attól, amiről az érzéstelenítő hatását várva a két felnőtt beszélgetett, nem a lengyel fiatalok követeléseiről, a párizsi barikádoktól, a nem a német diákvezér súlyos sebesülésétől, nem a Prágába bevonuló „testvéri” tankoktól, hanem a rendelő steril fehérségétől, az üvegszekrényekben tárolt műszerektől, különösen a fogóktól féltem.
Akkorra megszűnt a fájás.
- Félsz? – és a számba nyúlt. Féltem. A doktor szemüvegétől, szederjes orrától, különös hangjától. „Mikor kezdi már el?!”
- Miért nem öblítesz, te mamlasz? Nesze, tedd el emlékbe!
A fogamat a tenyerembe tette.
Azóta – sok másikkal együtt – elveszítettem.
Ha belegondolok, ez volt az első találkozásom a történelemmel.

Legjobban a fogorvosi eszközöktől irtózom, de rögtön utánuk ott van az injekciós tű. Megtapasztalhatta ezt dr. Csiszér is. Erről beszél a második, rövid szöveg.
 - Hülye doktor! Hülye doktor! – kiabáltam, bömböltem, dühösen zokogtam, és kirohantam (letolt gatyával) a rendelőből… és kirúgtam a bejárati ajtó üvegét.
- Hülye doktor – szipogtam.
Ma már tudom, nem érdemelte meg.
Ő akkor is tudta.